Voltak
lányok, akiket kívántak.
Voltak lányok, akiket tiszteltek.
És volt Ana, akit elfelejtettek – még mielőtt igazán megszülethetett volna.
Apja
neve súlyt hordozott a felső városban. Egy nemesi ház, ősi vérvonal, régi
szabályokkal, régi gyűlölettel. Anyja csak egy név nélküli asszony volt egy
félmondatban – épp elég ahhoz, hogy a leányuk „törvényes” legyen, de soha ne
váljon egyenrangúvá. Ana így lett az örökölt név mögött megbúvó árnyék: jogilag
létező, gyakorlatban zavaró.
A
bátyjai – két mostoha, két erős, harsány fiú – nem a házasság keretei között
születtek, mégis sokkal inkább voltak „valakik” a családban, mint Ana valaha
is. Ők harcolni tanultak, Ana olvasni. Ők vadászni jártak, Ana anatómiai
rajzokat másolt.
A
lázadás nem jött egy nap alatt. Először csak könyveket vitt ki a város aljába,
majd kötszereket, gyógyszereket. Később már maga is gyógyított. Tanárai szerint
„az egyik legnagyobb tehetség, akit valaha láttak”, de ezt odafent senki sem
hallotta meg. Odalent viszont… ott új nevet kapott. „A szőke doktor.” „A lány a
köpenyben.” „Aki nem undorodik tőlünk.”
Ő
volt az, aki megtanulta: nem csak a vér színe számít – hanem az, amit vele
teszel.
A
nevét kevesen ismerték, az indítékait még kevesebben. De aki egyszer
találkozott vele, az nem felejtette el soha.
Mert Ana
olyan volt, mint a parázs:
Csendben izzott, de ha fújt rá a szél… képes volt lángra lobbantani egy egész
világot.
