Évekkel ezelőtt
Nyomorúság, szegénység, elkeseredettség… Az ember csak ezt
látta, ha végig sétált a földalatti város utcáin. Ha az itt lakók arcába néztem, engem is
elfogott az a mély szomorúság, amiben ők éltek.
Miért mész le mindig,
ha ilyen kedved lesz tőle? Csengtek a nevelőnőm, Milly szavai a fejemben. A
családban ő volt az egyetlen, akinek feltűnt, ha nem vagyok otthon. Az apám túl elfoglalt, hogy időt szakítson
rám. Ha éppen nem a pénzét számolta, akkor azzal foglalatoskodott, hogy az
egyik féltestvéremet tegye meg örökösének.
De egy törvénytelen gyermeket nem olyan könnyű hatalomhoz juttatni, mint
az gondolta. Apám úgy vélte, hogy az
élet igazságtalan vele, mert hiába volt két fia, egyikük sem a házasságába
született, így nem is foglalhatták el a helyét. Az az egy szem gyermeke, aki
pedig törvényes, egy lány… Vagyis én volnék. Ki hitte volna, hogy az ember már
azzal is hibát követ el, ha lánynak születik?
Pedig az élet nem volt vele igazságtalan. Elég volt csak körbenézni itt a földalatti
városban és rögtön látni lehetett, hogy az igazságtalanság itt van, nem a
felszínen. Akik itt laknak nagyon valószínű, hogy soha nem látják meg a Nap
fényét, nincs esélyük arra, hogy feljussanak.
Legszívesebben mindegyiküket egyenként vittem volna fel. A gyermekek a
réteken kergetőzhetnének, a családoknak nem kéne félnie, hogy hamarosan
betörnek hozzájuk, az emberek nem élnének rettegésben. Nem kéne félniük a
betegségektől, amiket itt lent nem lehet gyógyítani.
Egy sóhaj hagyta el a számat. Ezt nem tehetem meg. Megpróbáltam ezeket a
gondolatokat száműzni az agyam egy hátsó zugába. A legtöbb, amit tehetek, hogy
itt segítek.
Ha őket nem tudom
felhozni, én megyek le! – válaszoltam mindig Milly néninek.
Egy pillanatra megálltam és mélyen beszívtam a levegőt. Nem
kellett volna. Az orrfacsaró bűztől, ami a tüdőmbe érkezett, egy grimasz jelent
meg az arcomon.
- Na mi van? Az arisztrokata orrodnak nem tetszik valami? –
a hang irányába fordultam. Három férfi állt az egyik düledező ház ajtajánál. –
A te fajtádnak itt semmi keresni valója! – köpött a földre az, aki előbb is
megszólalt. Mióta lejártam ide, megtanultam, hogy ne foglalkozzak az ilyen
emberekkel.
Megmarkoltam az oldalamon lévő táskámat és egyenesen
előrenézve tovább indultam, magam mögött hagyva a férfiakat.
- Arisztrokata orr mi? – dünnyögtem magamban. A
szekrényemben lévő legócskább ruhám volt rajtam, de még ez is olyan drágának
számított, hogy az itt élők egyike sem tudta volna kifizetni. Egy hosszú barna szoknya volt, ugyanilyen
színű felsővel. Nem volt rajta sem dísz, sem fodor, mégis kilógott az itteniek
sorából. Aranyszőke hajam ápolt, frissen
vágott és rendszeresen mosott volt. A
testemen sehol egy folt, a körmei épek. Ha egy táblát akasztottam volna a
nyakamba, azzal sem hívhattam volna fel jobban az emberek figyelmébe, hogy nem
ide tartozom. És az itteniek nem nagyon
kedvelik azokat, akik nap végén felmehetnek a lépcsőkön és meleg paplan közé
bújhatnak, miközben ők azért imádkoznak, hogy a következő napot
túlélhessék. Teljesen megértettem őket.
A helyükben én is utálnám magamat.
Egy ismerős sírás csapta meg a fülemet. A hang irányába
fordultam és pár lépéssel később már láttam is a pöttöm gyerkőcöt, a koszos
földön térdelni. Kezeivel a szemét dörgölte, arcán patakokban folyt le a
könny. Kis szökés haja csapzottan
hullott a vállára. Mellette emberek
mentek el, nem is foglalkozva vele. Nagyobb bajuk is volt, mint egy gyerek.
- Hát szabad egy
kishölgynek így sírnia? – térdeltem le elé, mit sem törődve a koszos földdel. A
pöttöm elvette az arca elől a kezeit és rám nézett.
- Ana! – sikított fel. A sírása alábbhagyott és egyik
másodpercről a másikra egy mosoly jelent meg az arcán.
- Szerbusz Emily– töröltem le a könnyeit a kezemmel. Az édesanyja a város másik felében lakott. –
Eltévedtél? – kérdeztem barátságosan. A kislány arcán eltűnt a mosoly és
szomorúan bólintott. Felálltam és
kinyújtottam felé az egyik kezemet. – Gyere, hazakísérlek.
Emily követte a példámat és szép lassan felállt.
Megigazgatta magán a gyűrött, picit kopott ruháját, majd megfogta a
kezemet. Elindultunk az anyukája lakása
felé.
- Azt hittem, soha többet nem találok haza – szökdelt
mellettem a kislány.
- Nem kéne így elcsavarognod, anyukád már biztos aggódik
érted!
- Tudom – állt le Emily az ugrálással. – De a város ezen
részét soha nem láttam, és kíváncsi voltam – a szemével az utat böngészte,
mintha keresne valamit. Egy apró nevetés
hagyta el a számat, erre felkapta a fejét.
- Tudod, én is ilyen voltam, ennyi idősen. Egyszer volt, hogy egy egész napig nem
találtam a hazafelé vezető utat.
A pöttöm szemei tágra nyíltak.
- Tényleg?
- Igen. Azóta tudom, hogy mindig meg kell jegyezni, hogy
honnan is jöttél. Így nem fogsz elveszni – néhány ember jött velünk szembe, és
megjegyzéseket tettek a nemesi rétegre. Nem foglalkoztam velük, Emily pedig
észre sem vette őket. Tovább folytattam
– Mindig keresni kell olyan dolgokat, amik csak arra az utcára jellemzőek,
amerről jöttünk. Például egy árus a ház
falában, vagy egy írás a falon.
A kislány egy pillanatra megállt. Mivel a kezét fogtam, én
is így tettem. Egy kereszteződés közepén
álltunk. Elnézett balra, majd jobbra, végül megszólalt.
- Emlékszem arra a furcsa ajtóra – mutatott a jobbra lévő
úton egy házra. Megsimogattam a fejét.
- Igen, arra kell menni – indultunk el mind a ketten a
helyes irányba.
- Ezentúl soha nem fogok eltévedni! – ígérte meg nekem
Emily.
Újabb járókelők rosszalló pillantása mellett jöttünk
el. Már rég megszoktam, azelőtt, hogy
elkezdtem volna lejárni a földalatti városba.
De ettől független soha nem értettem miért kell az embert olyan miatt
hibáztatni, amiről nem tehet. Nem én akartam
lánynak születni, nem én akartam olyan alacsony lenni, hogy a legtöbb ember
válláig se érjek, nem én akartam, hogy a két szemem más színű legyen, és nem
akartam nemesi családba sem születni. De
tessék, itt vagyok, egy alig másfél méter magas, nemesi családból származó
lány, zöld és kék szemekkel megáldva. Világ életemben ezeket a hibáimat
hajtogatták. Apám mindig az elsőt, és persze azt, hogy ő fiúgyermeket akart. A
többi gyerek, akikkel felnőttem a megjelenésemtől ijedt meg, és itt lent pedig
a hovatartozásom a probléma.
- Ana… - Emily visszazökkentett a valóságba. Eddig észre sem
vettem, hogy az a kezem, amivel nem fogom a kislányt, ökölbe szorult. Gyorsan
szétnyitottam.
- Mi az? – kérdeztem barátságosan. Ott, ahol állt, nem
láthatta a másik kezemet.
- Csak hirtelen olyan csendben maradtál… - harapta el a
mondat végét.
- Bocsánat – majd gyorsan témát váltottam. – Édesanyád hogy
van? – még mielőtt válaszolt volna, befordultunk egy elhagyatottabb
mellékutcába.
- Jól – mosolyodott el Emily. – Hála neked! – tette gyorsan
hozzá.
- Ezt jó hallani – mosolyogtam vissza rá. Egy héttel ezelőtt
az anyja megfázott. Odafent ez olyan betegség, amiből pár nap alatt kigyógyul
az ember. Itt halálos lehet. Orvosságot
vittem neki, és amikor csak tudtam ápoltam. Igazából ezt csinálom, mióta csak
lejárok ide. Segítek, ahol tudok.
- Erre! – az utcába egy lány fordult be. Vörös haja a nyaka
mellett két copfba volt fogva. Narancssárga felső és hosszú barna nadrág volt
rajta. Futotta, mintha üldözték volna. A
nyomában két fiú volt.
- Francba, erre nem számítottunk – a lány jobbján lévő srác
arca kipirult a futástól. Szőke haján izzadság cseppek futottak végig, és bár ő
volt hármójuk közül a legmagasabb, szemmel láthatólag ő bírta a legkevésbé a
futást.
A másik fiú nem szólt egy szót sem. A fekete haját a
tarkóján tüsire vágta, a feje tetején viszont pont olyan hosszú volt, hogy ezt
a részt lefedje. Mindannyiójuk közül ő
volt a legalacsonyabb.
Láttam őket már korábban. Az égen szállni a 3D manőver
felszerelésekkel. Pénzért küldetéseket
vállalnak el, a befolyó pénzzel viszont fogalmam sincs, mit csinálnak. Rablóbandának is nevezik őket, bár
szegényektől sosem loptak, csak gazdag árusoktól, akik kiakarták forgatni a
városlakók zsebeit.
Elég közel értek hozzánk, amikor nem messze gépek zaját
hallottam meg.
Egy pillanat elég volt, hogy a fejembe összeálljon a kép. A
rendőrség üldözi őket. Ráadásul 3D
manőver felszereléssel. Ők a földön vannak, és nincs rajtuk felszerelés. Így nincs olyan sok esélyük.
Emily a szoknyámba kapaszkodott. Megijedt a felén futó
bandától. Én viszont nem. A fejembe egy
terv kezdett megfogalmazni. A ház, ami
mellett álltunk, egy betegemé volt. Minden nap sokáig dolgozott, így még nem
lehetett otthon. Az ajtó nyitva volt, ebben biztos voltam. A zár itt luxuscikk.
A srácok csak pár méterre voltak tőlünk, de a katonák még
nem láttam.
- Ide be! – mondtam olyan hangosan, hogy csak ők hallják. A
házra mutattam.
Mind a hárman megtorpantak. A lány hátranézett. Pár pillanat
és a katonák látótávolságba érnek.
A legkisebb fiú, aki ekkor előttem állt és így kiderült,
hogy még ő is magasabb nálam egy fél fejjel, elindult, de nem a ház felé.
- Ha nem találják meg a nyomainkat, átkutatják a házakat –
mondta kimért nyugodt hangon.
- Azt hiszed, hogy erre nem gondoltam? – mire a mondat
végére értem már mögöttem volt, de érzékeltem, hogy megállt. Úgy tűnik sikerült
meglepnem. A szemem sarkából láttam,
hogy egyet biccent a többiek felé, majd mind a hárman a ház felé indulnak. Az
ajtó éppen akkor csukódott, amikor a katonán megjelentek az utca végén.
Lehajoltam Emilyhez.
- Figyelj rám – fogtam meg a kicsi mind a két kezét. A
szemében még mindig ott tükröződött a félelem. – Emily, kérnem kell tőled
valamit, rendben? – egy apró bólintás volt a válasz. – Amikor megsimogatom a
kezedet, mutass a hátam mögé az utcára és hangosan kérdezd meg, hogy „miért
futottak azok az emberek arra olyan gyorsan?” Rendben? – a kislány bólintott
egyet és a szeméből eltűnt a félelem, elhatározottság vette át a helyét.
A katonák hallótávolságon belül értek, amikor megsimogattam
a kislány kezét. Emily, mint egy érdeklődő kislány a hátam mögé nézett, majd
arra mutatott, pont, ahogy kértem.
- Héjj mama, azok az emberek miért futottak arra olyan
gyorsan? – selypítette el egy kicsit a hangját.
Nagyon ügyes kislány. A mama szón elmosolyogtam magamban.
- Nem tudom kicsim – a fejem felett hallottam a katonák
kiabálását.
- Hallottátok? Arra mentek!
- Igen, láttam is az egyiküket befordulni a sarkon. Erre.
- Mindjárt elkapjuk őket.
És hasonlók. Egy kislány szavai elegek voltak, hogy
félrevezesse őket.
- Nagyon ügyes voltál – simogattam meg Emily fejét. A
kislány egy hatalmas vigyorral válaszolt.
Miután már nem hallottam a felszerelés zajait még vártam pár
percet, majd az ajtóhoz léptem.
- Kijöhettek- nyitottam ki, így majdnem beleütköztem az
egyikükbe. Egy lépést hátraléptem, így láttam, hogy az alacsony fiú állt az
ajtóban közvetlen.
- Ez egy elég instabil terv volt – lépett ki, a többiek
pedig követték.
- Egy köszönöm is elég lett volna – motyogtam.
- Hálásan köszönjük – tűrt bele a hajába a szőke fiú.
A lány mellém lépett, a kezét a fejem felé tetté és utána
magához mérte. Utáltam, amikor az emberek ezt csinálják.
- Woow nézd Levi nii-san, még nálad is alacsonyabb – fordult
az alacsony sráchoz, akinek így már a nevét is tudtam. Mérgesen ránéztem, és
ekkor meglátta a másik furcsaságot rajtam. – A szemeid – kerekedtek el a
sajátjai. Persze az ember, amikor először meglát, ez a két dolog tűnik fel
neki. A szemeim színe és a magasságom. Ennyi elég is nekik, hogy
megítéljenek. De a lány ekkor olyat
mondott, amire nem számítottam. – De menőek – lépett közelebb hozzám. A
meglepettség kiülhetett az arcomra, mert a lány elmosolyodott. Soha senki nem
mondta azt a szemeimre, hogy menőek. Azt igen, hogy ijesztőek, sátániak, nem
emberiek, de jó dolgot, soha senki.
- Kérlek bocsáss meg neki – tette a lány vállára a kezét a
szőke fiú. – Amúgy én Farlan vagyok. Ez a mitugrász itt Isabel, ő pedig, mint
halhattad Levi – mutatott be mindenkit.
- Én Emily vagyok! – lépett elő a szoknyám takarásából a
kislány. Az előbb még félt ettől a háromtól, most viszont bátorsággal az arcán
lépett eléjük.
- Ez esetben szeretném neked is megköszönni Emily a
segítséget – hajolt le Farman a csöppséghez.
- Nélkületek nem olyan biztos, hogy megmenekülünk – Isabel
hangjában tényleg a hála jelei mutatkoztak. Levi felhorkant egyet, jelezve,
hogy nem nagyon ért ezzel egyet, de a lány nem törődött vele. – Szóval köszönjük szépen…ööö…
- Ana – segítettem ki. – A nevem Ana.
- Köszönjük Ana – vette át a szót Farman. – És örülünk, hogy
megismerhetünk.
- Úgy hiszem, részemről a szerencse – mosolyodtam el, ki
tudja miért.
A kórház kanapéján fekve találtam magamat. Kint már régen lement a Nap. Az emlékek,
amiket nem olyan rég száműztem, most feltörtek és még álmomba is kísértettek.
Miért? Miért kell nekem arról a napról álmodnom, amikor megismerkedtem azzal a
hárommal? Ha aznap nem arra indulok el Emilyvel, hanem egy utcával előbb
fordulok be, az életem nem úgy alakult volna, mint most. Ha visszautazhatnák az
időben… Ezen eltöprengtem egy kicsit. Ha tényleg megtehetném, talán
megváltoztathatnám a sorsomat? Vagy, ami nagyobb kérdés, meg akarnám
változtatni? Az összes rosszemlék között, amiket száműztem az agyam egy olyan részébe,
ahol soha nem keresném, ott voltak a szépek is. A boldog pillanatok, amiket
együtt töltöttünk, amiket a rosszemlékekkel együtt megpróbáltam elzárni.
Felültem a kanapán. A szemem sarkából mozgolódásra lettem
figyelmes. Kelsey éppen becsukta a könyvet, amit olvasott.
- Az egész kórházban rólad beszéltek… Te tényleg zseniális
vagy – suttogta ámulattal a hangjában.
- Hogy van? – még én is meglepődtem az érzelemmentes
hangomon. Kelsey lesütötte a szemeit.
- Életben van, és Ana másnak nem sikerült volna – felálltam
és a barátnőm is így tett.
- Remek – suttogtam még mindig érzelmek nélkül. Elindultam
az ajtó felé, amikor a lány utánam szólt.
- Ana, várj. Az igazgató keres.
Nem kérdeztem, hogy mit keres ilyenkor bent, vagy, hogy mit
akar tőlem. Egyszerűen csak irányt változtattam és elindultam az iroda felé.
Kelsey nem követett. Tudta jól, hogy most egyedül akarok lenni.
Nem kopogtam az ajtón, csak kinyitottam és beléptem.
Félhomály uralkodott bent, de még így is ki tudtam venni, hogy a szobában két
alak volt. Az igazgató az íróasztala mögött ült, a másik személy háttal állt.
Nálam jóval magasabb volt. Szemmel láthatólag egy beszélgetést zavartam meg.
- Áhh Ana, gyere beljebb – intett az igazgató. Nem tettem.
- Mit szeretne? – kérdeztem hűvös hangon. Én leginkább
hazamenni. De nem kaptam választ.
Ehelyett az eddig háttal álló személy megfordult, így már ki tudtam venni az
arcát.
A mai nap másodszor futott rajtam végig a hideg. Először,
amikor megláttam Levit, és most, hogy Erwin Smith szemébe néztem vissza.
Ha lett volna még bennem érzelem, akkor az tuti elpárolgott
volna ebben a másodpercben. A szemeim összeszűkültek, a kezem ökölbe szorult.
- Rég találkoztunk, Ana – mosolygott rám Erwin, mintha régi
barátok lennénk.
Nem törődtem semmivel. Ma már úgy is elég szabályt szegtem
meg, még egy már mit sem számít. Sarkon fordultam és gyorsan kiléptem a
szobából, magam mögött becsapva az ajtót. Futva indultam el a kijárat felé. Nem
érdekelt, hogy az igazgató kiabált utánam, nem érdekelt Kelsey kérdésre nyíló
szája. Semmi sem érdekelt. Meg sem álltam hazáig. Beviharoztam a lakásomba , a
lépcsőfokokat kettesével véve felszaladtam a szobámig. Ott az ágyamba borultam,
úgy ahogy voltam, ruhástul. És oly sok év után most először engedtem utat a
könnyeimnek. Patakokban folyt végig a víz az arcomon. Az éveken át
visszafojtott emlékek, érzelmek most feltörtek.
Egészen addig sírtam, még el nem aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése