Prológus

-  Ana nővérkém! – futott felém a folyosón kiabálva az alig ötéves Doi. A lábán lévő kötések ugyan még árulkodtak a pár hete szerzett sebéről, de a mozgása és az arcán lévő vigyor elárulta, hogy már kutya baja sincs.  Elém ért és kinyújtotta a két kezét, hogy vegyem fel.  Én viszont ehelyett leguggoltam, és így egy vonalba került a fejünk.

- Még pihentetni kéne a lábadat – dorgáltam meg. A kisfiú kedvét ez azonban nem szegte, talán még az előzőnél is nagyobb vigyorral az arcán két kezét kinyújtva rám vetette magát.  Karjait a nyakam köré fonta és a teljes testével nekem dőlt. Az utolsó pillanatban sikerült hátratennem a kezemet, így nem estünk el mind a ketten.

- Héj, héj, hé – nevettem fel, majd az egyensúlyomat visszanyerve kezeimmel megfogtam Doit és vele együtt felálltam.  A kisfiú a vállamra hajtotta a fejét és ásítás hagyta el az előbb még mosolygós száját.  – Gyere, visszaviszlek a szobádba – mondtam kedvesen neki, közben elindultam a kórház hosszú folyosóján.

- De ott unalmas – dörzsölte meg a szemeit Doi. Meg tudtam érteni…  A kórház szobái egytől egyik tényleg  unalmasak voltak. Mindegyik ugyanúgy nézett ki. Egy kisgyermek számára semmi érdekes nem volt bennük.

- Most pihensz egy kicsit és majd később benézek hozzád, rendben? – kérdeztem tőle.

- De nem vagyok fáradt! – ásított egyet, amitől persze a kijelentése értelmet vesztett.

Már a folyosó vége felé voltam, amikor megálltam egy ajtó előtt. Ez volt Doi szobája. Kinyitottam és a pöttömöt letettem az ágyra.

-  Azért az én kedvemért aludj egy kicsit – simogattam meg a fejét, mire ő csak bólintott. Bebújt az ágyba én pedig betakartam. Mire kiléptem az ajtón, már el is aludt.

A kisfiú felbukkanása előtt az egyik betegemhez tartottam, aki egy emelettel lejjebb volt.  Épp a lépcsőn mentem le, mikor összefutottam Brandel. Ápoló volt, akárcsak én, mégis valahogy sosem szívleltük a másikat.

-  Már megint annál a vakarcsnál voltál ugye? – állt meg előttem.  Egy lépcsőfokkal lejjebb volt, de még így is felfelé kellett fordítanom a fejemet, ha a szemébe akartam nézni. A fenébe az alacsonyságommal…Meg sem várta a választ, folytatta is. – Komolyan Ana, tudnod kéne, hol a helyed.  És, hogy hova is vagy beosztva…

Feljebb léptem egyet a lépcsőn, így a szemébe tudtam nézni. A pillantásunk összeért, de rögtön el is kapta a fejét és zavartan inkább a falakat kezdte el nézni.

- Neked meg a saját problémáiddal kéne foglalkoznod! – léptem egyet oldalra és kikerülve otthagytam. Önelégült mosoly jelent meg az arcomon. Ez általában beválik. Mivel a két szemem teljesen különböző színű, a legtöbb ember zavarban lesz, ha összeér a tekintetünk.  És ez Brandnél is így szokott lenni. Egy apró pillantás és már is jobban érdekli a kórház fala, mint én.

Ahogy leértem az emeletre nem megszokott tömeggel találtam szembe magamat.  Ápolók és sérült katonák voltak mindenfele.  Ez utóbbiak egyenruháján egytől egyik a szabadság szárnyai voltak. Felderítők…

-  Ana! – hallottam a nevemet valahonnan. Hamar meg is találtam a hanghoz tartozó alakot is.  A barátnőm, Kelsey termett mellettem.  Átlag magas volt, szóval egy olyan jó 20 centivel nagyobb nálam. Hosszú barna haját, amit általában kibontva hordott, most összefogta.

- A felderítők visszatértek – állapítottam meg az egyértelmű tényt. Majd már indultam is az egyik sérült katona felé.  Barátnőm a nyomomba volt.

- Igen – válaszolt a fel nem tett kérdésre.  Végignéztem a folyosón. Csak olyan katonákat láttam, akik alig sérültek meg. Egy kötés a legtöbbjüknek bőven elég lett volna.

- Hol vannak a többiek? – súgtam oda Kelseynek és reméltem, hogy megérti a komolyabban sérülteket értem többiek alatt.

A barátnőm megértette.

- Még csak ők is nem olyan rég érkeztek.  Gondolom a többieket – nyomta meg ezt a szót – csak ezután hozzák.  Készülj fel, ha vannak súlyos sérültek, téged hívnak be elsőnek ápolni!

Elengedtem a fülem mellett Kelsey dicsérő szavait.  Letérdeltem az egyik katona mellé, még a barátnőm a másik oldalán foglalt helyet.  Több helyen is zúzódások voltak a testén és a vállát feltűnően szorította a másik kezével. Kelsey megkérdezte a nevét, a katona pedig válaszolt.

- Rendben Lies  - ismételtem meg a nevét, megpróbálva a legtöbb kedvességet a hangomba ölteni. – Ő itt Kelsey Kies, én pedig Ana Flubster vagyok. Segíteni fogunk magán. Szabad lesz? – tettem a kezemet a vállát szorongató kezére. Ő lassan elengedte.  Egy pillantás elég volt, hogy meglássam, nem súlyos. Kiugrott a válla, ami nagyon fájhat, de egy jól irányzott rántással helyre lehet tenni.  Nem úgy, mint a katona szemében lévő félelmet.  Az talán soha sem fog onnan eltűnni.

Éppen mondani akartam valamit, amitől megnyugszik, de a főbejárati ajtó hangos csattanása belém fojtotta a szót.  Négy ápoló jelent meg és egy hordágyon egy fiút vittek be az orvosi szobák egyikébe. Csak egy pillanatra láttam őket, amíg a folyosó előtt elhaladtak tovább a következőre. De ez az egy pillanat is elég volt.

Megdermedve ültem és néztem azt a pontot, ahol az előbb a hordágy eltűnt.  Kelsey megrázta a vállamat, és mikor a szemébe néztem, láttam, hogy nem először próbál meg velem kommunikáció teremteni.

-  Bocs! – motyogtam. – Őt rád bízom – álltam fel, ezzel megszegve a saját magamnak felállított első szabályt, miszerint beteget nem hagyunk ott.  A barátnőm éppen kérdésre nyitotta a száját, de túl lassú volt. Én már az orvosi szobák felé futottam.

Szemei előtt csak a fiú teste lebegett. Annyi év telt el azóta, hogy utoljára láttam… Néhány emlék kúszott fel az agyamba, de nem a nosztalgiázásnak volt itt az ideje. Gyorsan száműztem őket egy eldugott részre.

Meg sem álltam az orvosi szobáig, az ajtón is úgy száguldottam be, mint egy őrült. A bent lévő ápolók riadtan kapták fel a fejüket. A főorvos mellé léptem, majd ellentmondás nem tűrő hangon szólaltam meg.

- Őt én kezelem! – az orvos éppen ellenkezésre nyitotta volna a száját. Egy kórházban nem lehetett megtenni, amit én csináltam most. Nem azt ápoltuk, akit akartunk, hanem akihez be lettünk osztva.  A főorvos azonban egy pillanattal később becsukta a száját és ellépett az ágy mellől.

- Azt hallottam csodákra vagy képes. Itt szükség lesz erre… - állt be az asszisztensek mellé.  Egy tized másodpercnyi idő kellett, hogy felmérjem a helyzetet. A fiú ájultan feküdt, a testén rengetek nyílt seb volt.  Minimum az egyik keze és több bordája eltört. A légzése veszélyesen lassú volt.  Az élete másodperceken múlott.

Egy szikét vettem a kezembe és elkezdtem utasításokat osztogatni a többieknek.

- Ha meg mersz halni… - motyogtam a fiúnak, annak ellenére, hogy nem hallhatta.  – Esküszöm, megtalálom a módját, hogy visszahozzalak, és én magam fojtalak meg! Remélem érthető voltam Levi!