4. fejezet Mit szülhet az, ha nem is tudjuk mi történt a másikkal?

A nap végére szinte megváltást jelentetett a hátam mögött csukódó ajtó. Bár az utóbbi pár napban nem nagyon csináltam mást, csak aludtam, mégis olyan kimerültnek éreztem magamat, mintha ezer titánnal küzdöttem volna meg. Na jó ez nem lehetséges. Az ezredrészével is alig tudnék elbánni úgy, hogy életben maradjak.

Egy halk sóhaj hagyta el a számat. Jó rég volt, hogy utoljára kimentem a falon kívülre.  És a legviccesebb az, hogy nem tudom eldönteni, ki akarok e megint menni…  De abban biztos voltam, hogy ezzel a gondolattal nem akarok törődni.  Már így is túl sokat rágódtam rajta a múltban.

Levettem a cipőmet és feltettem a polcra. Majd már szinte örömmel konstatáltam, hogy semmit nem piszkoltam össze a kinti kosszal.  Túl rég óta ismertem Levi-t. És a tisztaságmániájából sikerült rám is ragadnia.  Bár Levi-jal évek óta nem találkoztam ez a mánia akkor is megmaradt bennem. Szerencsére nem olyan erősen, mint benne… Az már tényleg orvosi eset.  Ahogy az a túlméretezett egója is. Vagy az a betegesen nyugodt tekintete, bármiről is beszél… Ökölbe szorult a kezem.  A pár órával ezelőtt történtek még mindig úgy égtek a szemem előtt, mintha csak pár perce történtek volna. 
Szóval annyi év után képes lennél, pont te szó nélkül elmenni?  - csengtek a szavai a fülembe.  Mégis mit várt? Hogy a nyakába ugrok?  Miközben annyi évig próbáltam elkerülni? Mind a ketten jobban jártunk volna, ha most sem találkozunk…

A nap hátralévő részét, hála neki, mint egy szellem tettem meg a kórházban. És csak azért nem futottam haza, mert már így is épp eleget hagytam ki a munkámból. Azt az emeletet, amin Levi-t ápolták pedig olyan nagy ívben kerültem el, hogy már Kelsey is furán nézett rám.

Elindultam a szobám felé. A lépcsőm legalja hangosan nyikorgott, amikor ráléptem. Normál esetben éjjel ettől mindig megijedek, pedig már évek óta itt lakom, de most annyira fáradt voltam, hogy fel sem tűnt.

A szobámban lévő hűvösségre nem számítottam.  Basszus… Nyitva hagytam az ablakomat. Le kéne szoknom erről a szokásomról, hiszen odakint az idő egyre hidegebb. Jön az az évszak, amitől a városban lakók a legjobban félnek. A tél. Gyorsan becsuktam az ágyam melletti ablakot, anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt. Az kéne még, hogy mindenféle bogár bejöjjön a szobámban. A szemem azonban még nem szokott hozzá a sötéthez, így tapogatózva kerestem meg egy melegebb ruhadarabot. Elkezdtem levenni a felsőmet.

- Én azt nem tenném – a kezem még épp olyan szögbe állt meg, hogy semmi ne látszódjon, és csak egy hajszál választott el attól, hogy ne sikítva forduljak a szobám másik végéből jövő hűvös hang felé.

Bár még mindig csak homályosan láttam, a székemben ülő alak körvonalait ki tudtam venni. És ezt a hangot bármikor felismerném. A kérdések az agyamban azonnal cikázni kezdtek… Mégis hogy engedhették ki? Miért van itt? Honnan tudja egyáltalán, hogy itt lakom?

Olyan lassan és óvatosan állt fel, hogy az első kérdésemre anélkül, hogy feltettem volna, választ kaptam.  Sehogy nem engedték ki. Még amikor én ápoltam, és a lelkére kötöttem, hogy ne nagyon mozogjon, akkor is mindig megszegte ezt. Nem éppen arról volt híres, hogy meg tudott ülni a fenekén. Viszont most konkrétan félholtan hozták be a kórházba, csoda, hogy egyáltalán magánál van… Akkor meg mit keres az én házamban? Az én szobámban?

Egy ideig csendben voltunk. Vártam, hogy mondjon valamit, de úgy néz ki, megleptem, mert ő arra várt, hogy én szólaljak meg.  A szemem hozzászokott a sötétséghez, így már mindent tisztán láttam.  Azokat a semmitmondó szemeket, amikről régen azt hittem, hogy oly sok titkot rejtenek, azt az ajkat, amit képes volt pár milliméterre összepréselni, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta….

A csendet végül én törtem meg.

- Menj el! – és ekkor rájöttem. Rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel, miért van itt… A hangom pont annyira volt érzelem mentes, mint az övé szokott lenni. A fejét egy kicsit oldalra döntötte, de nem reagált a kijelentésemre. Úgy tett, mint, aki nem is hallotta. Pedig tisztában voltam vele, hogy igenis elért a tudatáig, mit mondtam az előbb.

Behunytam a szememet és vettem egy mély levegőt. Megacéloztam a hangomat és az arcom vonásait kisimítottam.  Mire kinyitottam a szememet látszatra teljesen nyugodt voltam. A melleim előtt összefontam a karjaimat és farkasszemet néztem Levi-jal. Régen viccesnek tekintettem azt, hogy szinte ő volt az egyetlen, akinél nem kellett pipiskednem, ha az arcát akartam megnézni. De az régen volt. Most csak sebezhetőnek tűnt az alacsonysága miatt. Ha ezt a gondolatot hallotta volna a régi énem, biztos felpofoz és hülyének nevez, hogy pont Levi-t nevezem sebezhetőnek.  De most már jól tudom, hogy a fiú, aki előttem áll jelen pillanatban is, gyáva volt hónapokon keresztül akárcsak megnézni, hogy, hogy vagyok.

- Levi, nem szeretném megismételni magamat! Menj el! – kinyújtottam a kezemet a hálószoba ajtó felé. Ahelyett azonban, hogy elindult volna, neki támaszkodott az íróasztalomnak.

- Mondhatom szívélyes fogadtatás – dörmögte az orra alatt.  „Szívélyes fogadtatás?” Örüljön neki, hogy nem a saját lábammal rúgom ki innét… Legszívesebben „szívélyesen” megmutattam volna neki a bejárati ajtót közelebbről.

- Ha kellemes köszöntésre vártál, nem ebbe a házba kellett volna jönnöd! De tudod mit? Még mindig szépítheted a helyzetet, ha most leszállsz az íróasztalomról és elmész! – vetettem oda neki. Voltak az életemben olyan pillanatok, amikor mindent megadtam volna, hogy Levi mellettem legyen. De nem volt ott. És ez az oka annak, hogy most sem szeretném, ha itt lenne.

- A szarkasztika sosem volt a te asztalod. Bár évek teltek el, ez még mindig így van. Így soha nem fogsz tudni meggyőzni, hogy elmenjek. És, ha erőszakkal próbálkoznál, egy macska többre menne, mint te. Így az egyetlen fegyvered a szavak hatása. De a meggyőzési képességed a béka feneke alatt van – vont vállat. Csak Levi lehet az, aki évek óta nem látott valakit, és máris képes megsérteni az illetőt és olyan hidegen beszélni vele, mintha soha nem is ismerte volna.

A keresztbefont kezeim ökölbe szorultak és egy lépést előreléptem.

- Jó nyertél… Hisz számodra úgy sem létezik olyan megoldás, ha az emberek nem azt teszik, amit te akarsz ugye? Akkor tessék! Mondd el mit akarsz, aztán menj el!

- Erős vádak ezek egy olyan embertől, aki duzzog és hisztizik, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja!

Éreztem, ahogy az állam leesik.

- Hogy micsoda? – szűrtem a szavakat a fogaim között.

- Hiszen nem te voltál az, aki hónapokig került Isabellék halála után? Csak azért, mert valami nem úgy történt, ahogy te akartad? De bizony te voltál!

Körmeim a tenyerembe mélyedtek, kis félholdakat hagyva maguk után, ahogy erősen ökölbe szorítottam a kezemet.

- Elég! - halkan mondtam, mert minden erőmmel azon voltam, nehogy odamenjek Levi-hoz és felpofozzam. Fogalma sincs arról, hogy akkor mi történt, de mégis úgy beszél róla, mintha tudná.

- Ha ez nem hiszti, akkor mondd el, hogy mi az! Tudtommal az egyetlen olyan személy voltam, aki számított neked valamit, Isabel és Farlan halála után.  És mégis nyomtalanul eltűntél …. – Levi hangja szokásos módon érzelemmentes volt, ami csak még jobban feldühített.

- Azt mondtam, hogy elég! – hunytam le a szememet. De, mintha észre sem vette volna, folytatta.

- … azután a nap után.  Lehet, hogy nekem kell felvilágosítalak, de az élet nem rózsaszínfelhőből áll.  Nem bújhatsz egy mocskos sarokba, akárhányszor valami olyan történik veled, amit nem akarsz.  És te mégis megpróbálod ezt megtenni, annak ellenére, hogy tudod, hogy ettől csak szarabbul leszel. De ideje lenne kinyitnod a szemedet és…. – ez volt az a pillanat, amikor elegem lett, és közbe vágtam.

- Azt gondolod, hogy mindent tudsz? Ugye? – kiabáltam rá. – De az emberek nem olyan egyszerűek, mint amennyire te gondolod! És én is felvilágosítalak valamiről, semmit sem tudsz arról, hogy mi is történt évekkel ezelőtt!

- Hogy őszinte legyek Ana, leszarom és… - számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban.

- Tűnj el a házamból! – ordítottam rá. Levi megállt a mondat közepén és egy pillanatra meglepődöttséget véltem felfedezni az arcán. De egy másodperccel később újra rendezte arcvonásait.

Legnagyobb örömömre azonban eltolta magát az asztaltól és elindult az ajtó felé. Amikor mellém ért egy pillanatra megállt, mintha mondani akart volna valamit, de bizonyára meggondolta magát, mivel pár perccel később egyedül maradtam a házban.

Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. De ez nem igaz. Az idő befedi egy vékonyhártyával a sérüléseket. Így a mindennapjaidat tudod élni, fájdalommentesen. De elég egy kis inger egy apró lökés és ez a hártya elszakad és megszűnik létezni. Ekkor a sebek felszínre kerülnek, és ugyanúgy fájnak, mint akkor, amikor szereztük őket.  Az idő nem gyógyít be semmit….