7. fejezet Egy jó barát

Ha az ember sokáig marad egyedül, olyan dolgokon kezd el gondolkozni, amikről nem akar. Pár évvel ezelőtt pont emiatt temetkeztem a munkámba. A rengetek idő, amit a kórházban töltöttem kimerített, így nem maradt energiám rágódni a múlton. Az utóbbi napokban, viszont mást se csináltam. Idegesen beletúrtam a hajamba. Ha a pár hónappal ezelőtti énem látna, ahogy napokat hagyok ki a munkából, rávágom az igazgatóra az ajtót, és másokkal üvöltözöm, biztosan szégyenteljesen bizonygatná másoknak, hogy ez biztosan nem ő.  Igaza lenne… Én nem ilyen vagyok. Ez is csak Levi hibája. Persze én is tudtam, hogy ez nem igaz. Ledőltem az ágyamra.

Tudtam, hogy nem menekülhetek előle sokáig, bár minden hozzákapcsolódó dolgot megszakítottam az életemben. Kiléptem a felderítőktől, az emlékeket eltemettem magamban mélyre, soha többé nem jártam le a földalatti városba, mégis valahogy éreztem, hogy eljön majd az a nap, amikor a sors vicces kedvében lesz, és az utjaink újra keresztezik egymást. És azt is tudtam, ha eljön ez a pillanat, boldog leszek, amint tova száll, és a feltépett sebeimet nyalogatva próbálok majd visszatérni a régi életembe. Most azonban elbizonytalanodtam, hiszen magam sem tudtam, hogy mit akarok. Levi mégis mi az istent keresett itt? Megráztam a fejemet, és megacéloztam a szívemet. Nem, amikor megláttam, hogy itt van a szobámba, eldöntöttem, hogy nem akarom tudni, hogy mégis mi fészkes fenét akar.

A gondolataimból a kopogás zaja zökkentett ki. Felültem az ágyamon, és egy másodpercig elgondolkoztam, hogy egyáltalán ki akarom-e nyitni? Azonban mielőtt eldönthettem volna, Kelsey hangja szólalt meg, feltehetően a nappaliból.

- Ha nem jössz le, én megyek fel érted! – mondta fenyegetően. Ezek szerint Levi az ajtón ment ki, és nyitva hagyta. De az ajtó zárva volt, amikor megjöttem… Mégis, hogy jutott be? Vádlón néztem a szobám ablakára.

- Ana! – Kelsey hangja közelebbről jött. Végignéztem magamon, és örömmel konstatáltam, hogy csak kicsit nézetem ki nyúzottan.

- Tudod te mennyi az idő? – léptem ki a szobámból. Próbáltam a beszélgetést rövidre, és lényegtelenre fogni.  Kelsey a legalsó lépcsőn állt, nekidőlve a korlátnak és türelmetlenül pásztázott.

- Pont annyi, hogy jól elbeszélgethessek veled – lökte el magát a korláttól. Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, elindult a konyha felé. Félve követtem, reménykedve, hogy ezt a beszélgetést rövidre zárhatjuk.

- Van fogalmad, hogy az utóbbi időben úgy viselkedsz, mintha… - itt egy kis szünetet tartott, keresve a legjobb kifejezést – Mintha egy élőhalott lennél?

Nem is tudja, hogy mennyire volt erről fogalmam. Azok után, hogy megmentettem Levit, csupa olyan dolgokat csináltam, amit előtte el sem tudtam volna képzelni. Nem is beszélve arról, hogy amikor bementem dolgozni, akkor sem voltam egy jó beszélgetőpartner. Sőt… megcsináltam, amit kellett, de semmi többet.

- Igen… - dőltem neki az ajtófélfának. – És sajnálom… ígérem, összeszedem magamat!

Kelsey lehuppant az egyik székre, miközben sötétbarna hajával kezdett el babrálni. Akárhányszor valakivel komolyabban akart beszélni, mindig egy-egy tincset csavargatott az ujjai körül. Eléggé vicces szokás volt, már, ha eltekintünk attól, hogy a lány tényleg csak akkor csinálta ezt, ha a beszélgetőpartnerének gondjait akarta szóbahozni. Ez rám nézve nem sok jót ígért. Roppant hálás voltam neki, hogy évek óta mellettem állt, mégis most legszívesebben elküldtem volna haza. Pedig sok mindent köszönhettem neki. Akkor lépett az életembe, amikor minden összedőlt körülöttem. Ő lett az egy biztos pont, ami mögé elbújva úgy éreztem, hogy a széthullott életem darabjai nem sérthetnek meg.

- Nem kell bocsánatot kérned. Mármint, teljesen megértem, én is így reagáltam volna… - sikerült a mai nap folyamán másodszorra is kizökkentenie a gondolataimból.

- Ezt mégis, hogy érted? – néztem rá kíváncsi szemekkel. A kinti expedíció után ismertem meg, és mivel soha nem beszéltem neki Isabellékról, egyáltalán nem tudhatta, hogy miért viselkedem olyan furcsán, ahogy.

- Azután kezdtél el fura dolgokat csinálni, miután behozták azt a felderítőfiút, szóval bementem hozzá, és elbeszélgettem vele – még egész biztosan folytatta volna, de közbevágtam.

- Hogy mit csináltál? – léptem egy lépéssel közelebb és csaptam az asztalra. Mivel ő ült, könnyen a szemébe tudtam nézni. Az arca meglepett volt, nem számított rá, hogy dühös leszek rá. Nem is csoda… Hiszen tényleg nem tett semmi rosszat. Vagyis nem akart tenni. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és lenyugtattam magamat. – És mit mondott? – léptem hátrébb. Szinte biztos voltam, hogy nem az igazat.

- Hogy régen elég közel álltatok egymáshoz – kezdett a barátnőm félve bele. – De történt valami, ami miatt szétváltatok, és most, hogy újra találkoztatok szeretne valamit elmondani.

Néhány pillanatig még néztem, hogy folytatja-e, de a történetnek ez volt a vége. Meglepően sok igazság volt benne, és rengetek kétértelműség. Egy mélyet sóhajtottam, és félve tettem fel a következő kérdést.

- És ezt úgy értelmezted, hogy? – néztem a menthetetlenül romantikus barátnőmre.

- Szeretők voltatok, de elhagyott, és most szeretné jóvá tenni… Vagyis a mondandójából nagyon ezt lehetett leszűrni.

Ez volt az a pillanat, amikor én is leültem Kelseyvel szembe egy székre.  Mindig is szeretette kiszínezni a történeteket, Levi pedig szinte mestere volt a másokat való félrevezetésben, szóval nem csoda, hogy a barátnőm fejében ez a gondolat született meg.

- De, ahogy elnézem… tévedtem – egy bólintással erősítettem meg Kelsey kijelentését. – Talán mégsem kellett volna elmondanom, hogy hol is laksz…

Legalább kaptam logikus választ arra, hogy Levi, honnan is tudta, hogy melyik házba kell betörnie.

- Örülnék, ha nem mondanád meg minden jött-mentnek, hogy hol hajtom álomra a fejemet – sóhajtottam.

- Igazad van… De annyira biztos voltam benne, hogy igazam van. Vagyis nem tudtam mást elképzelni, hogy miért is viselkedsz olyan furcsán, mióta megláttad azt a fiút – kapta az egyik tincsét az ujjai közé.

- Ha tudtad volna, biztos nem mondod el, hol is lakom – mondtam ki gondolkodás nélkül. Elkaptam a fejemet és inkább a falat kezdtem el tanulmányozni.  Kelsey megfogta az asztalon nyugvó kezemet.

- Nem kell zseninek lennem, hogy tudjam, nem szeretnél beszélni róla. De hallgass meg! Nem hagyhatod, hogy ez a dolog felemésszen. Nem fojthatod minden érzelmedet el. Lesz olyan pillanat, amikor már túl sok lesz. Valami történik, és az elfojtott érzések kitörnek. Elég, ha csak belegondolsz, mennyire kifordultál magadból az elmúlt napokban. Engedd meg, hogy segítsek, hogy a válladat nyomó súlyból átvegyek egy keveset – szorította meg a kezemet. Ahogy belenéztem azokba a meleg barna szemekbe, tudtam, hogy igaza van. Az emlékeimet beletettem egy ládába, és elrejtettem a gondolataim között egy olyan polcra, ahol elfeledkezhetek róluk. De ez soha nem sikerült, és most, hogy ez a láda leborult, tudtam jól, hogy soha többé nem fogom tudni visszatenni arra a bizonyos polcra.

- Csinálok teát – álltam fel. – Ez egy hosszú történet lesz.

Kelsey elmosolyodott.

 - Időm rengeteg van!

Évek óta menekültem a múltam elől. Most itt volt az ideje, hogy én magam tépjem fel a régi sebeket, és meséljek el mindent, valakinek, akiben megbíztam. Valakinek, aki mellettem volt, akkor is, amikor senki nem maradt nekem. Mert, bár ő nem tudta, de neki volt köszönhető, hogy ezek a sebek nem fájtak annyira, mint mikor megkaptam őket.  Már azzal, hogy mellettem maradt, gyógyír volt számomra. 

6.fejezet Vihar előtti szélcsend

*Évekkel előbb*

Emberekkel megtömött terembe léptünk be. A felénk forduló undorral megtelt arcok egyértelműen elmondták, hogy tudja az összes bent lévő, kik is vagyunk. Vagyis, hogy Levi-ék kik. Csak remélni tudtam, hogy az én származásomról nem sejtenek semmit és egy kalap alá vesznek a többiekkel. Az ismeretlen arcokkal szembe megálltunk.

- Figyelem minden csapat! Mától fogva az itt álló négy ember az egységünk tagja lesz, és ők a mi oldalunkon fognak harcolni! Ti négyen! – fordult felénk a parancsnok. – Mutatkozzatok be szépen a többieknek! – adta át a szót nekünk. Pár másodpercig csendben maradunk. Mind a négyen tudtuk, hogy ki is fogja elkezdeni a bemutatkozást.

- Levi – mondta ki a fiú a nevét olyan nem törődőm arccal, amitől még nekem is hideg futkosott a hátamon. Kíváncsi lennék, hogy a velünk szemben állok mit is gondoltak róla.

- Isabel Magnolia! Örülök a találkozásnak! – hasított a levegőbe Isabel hangja. A lány egy széles mosollyal zárta mondandóját.

- Farlan Church vagyok! Helló! – vette át a szót Farlan. Végül én zártam a sort.

- Ana-nak hívnak! Örülök, hogy megismerhetlek titeket! – úgy gondoltam, jobb, ha a családnevemet nem mondom ki. Az sok mindenre rávilágítaná az ittenieket.

Az undorral megtelt arcok hirtelen bosszússá formálódtak. A parancsnok elmondta, hogy Flagon szakaszába lettünk beosztva.  A szakaszvezető arcát nézve nem éppen repesett az örömtől. És, ahogy Levi-re néztem, ez róla is elmondható volt.

- Ana! – ugrott a nyakamba Isabel, amikor kiléptünk a terem ajtaján. Flagon vezetésével elindultunk a szobáink felé. Nem együtt érkeztünk, és csak a bemutatkozásunk előtt pár perccel találkoztam velük, így nem volt alkalmam köszönni nekik.

- Elkéstél – nézett rám fagyos tekintettel Levi. Huh… valakinek nincs jó kedve…Bár szó, mi szó, igaza volt… De Levit ismerve, jobb volt, hogy nem kezdetem el magyarázkodni, miért érkeztem 10 perccel később a megbeszélt időponthoz képest.

- Ezekben a kaszárnyákban lesztek elszállásolva – szakított minket félbe a szakaszvezető. Bevezetett egy hosszú, emeletes ágyakkal teli szobába. A fekvőhelyek között alig volt hely. Gyorsan összeszámoltam, hányan is férnek el. Húszan laktak egy szobába.

- Már így is rengetek ember van itt… - mondta ki Flagon, mintha csak a gondolataimban olvasna.

- Rohadt jó! Ezek szerint mindannyian egy terembe fogunk aludni? – Isabel csillogó szemekkel nézett körbe. Gondoltam mielőbb felvilágosítom szegényt, annál jobb, de a szakaszvezető beelőzött.

- Nem, a nőknek külön hálóterme van.

Persze Isabelnek több se kellett. Hangosan nyilvánította ki nemtetszését.

- Hé, nyugi, mi együtt leszünk! – karoltam át. Ettől egy kicsit megnyugodott.

A szoba végében volt a fiúk ágya. Levi felnyúlt a két fa érintkezéséhez, és amikor visszahúzta a keze tele volt porral. Ez rossz jelnek bizonyult.

- Mivel a föld alatt éltetek, biztos természetes nektek, hogy mocsokban fetrengjetek, de itt elvárás, hogy tisztaságot tartsatok! Megértettétek? – Flagon pont beletalált abba, hogy mit nem kéne mondania. Farlan és én viszonylag hamar reagáltunk, de Levit nem tudtuk megelőzni.

- Mi a fasz? Ne merj még egyszer ilyet mondani te rohadék! – lépett a szakaszvezető elé. Én álltam a legközelebb hozzá.

- Levi! – fogtam meg a csuklóját.

- Te kis… Miféle viselkedés ez? Elfelejtetted, hogy a feljebbvalód vagyok? – ha szemmel ölni lehetett volna, Flagon már rég holtan heverne valahol…

- Semmi baj! Ne aggódjon szakaszvezető… izé uram. Megígérjük, hogy tisztaságot tartunk! – lépett kettőjük közé Farlan.

Levi csalódottságára és a mi megnyugvásunkra, Flagon, miután kiadta, hogy minél előbb legyünk az edzőpályánál, bosszúsan elment.

Amint kilépett az ajtón, a hangulat gyorsan megváltozott bent. Farlan dühösen fordult Levi felé.

- Nem megmondtam, hogy ne csinálj jelentet?

- Te is hallhattad mit mondott az a faszfej… 

- Nem kezdhetsz verekedni mindenkivel, aki beszól neked! Itt fent nem… - szálltam be a vitájukba.

- Ugyan kérlek.. Csak úgy bánok vele, ahogy ő is velem, és, ha továbbra is így viselkedik…. Meglátjuk ki húzza a rövidebbet – bár már elég régóta nem tartottam ijesztőnek Levi-t, amikor másokat fenyegetett meg, legszívesebben elbújtam volna olyan helyre, ahol soha nem talál meg.

- Ne feledd, miért vagyunk itt! Meg kell találnunk azokat az iratokat, addig jobb lenne, ha nem keltenél gyanút! – próbálta Farlan ész érvekkel meggyőzni Levi-t.

- A francba Farlan! Hagyd már békén a bátyust! – Isabel közben felmászott az emeletes ágy tetejére és onnan dirigált. A nyakamat tettem volna rá, hogy fogalma sincs, miről is beszélünk.

- Az ostobáknak, kuss! – szólt vissza Farlan. Úgy látszik ő is a arra a következtetésre jutott, mint én.

- Kit neveztél ostobának? – kiabált rá a lány.

- Isabel  nyugi, Farlan nem úgy értette…  - próbáltam menteni a helyzetet.

- Isabel akkor mennyi 18+22? –grimaszolt Farlan. Bosszúsan néztem rá... Komolyan direkt provokálni kell szegény lányt?

- Izé 8 meg 2 az.. – próbált az ujján számolni. Egyszer a fejembe vettem, hogy megtanítom számolni, de egy három éves kislány jobb tanítvány, mint Isabel. Ha őt valami nem érdekelte, akkor arról nem is kellett tudnia. És a számok világa teljesen hidegen hagyta.

- 40 Butus – simogatta meg  Levi a lány fejét.

- Még a bátyus szerint is ostoba vagyok… - csüggedt el Isabel.

- Héj, ahhoz, hogy túléljük ezt az egész rohadt mizériát, semmi szükség az összeadásra! Max arra, hogy számolod, hány titánt öltél meg, az meg megy – kacsintottam a lányra. 

- Hé Farlan! A terved szerint a szöszi csapatába kellett volna kerülnünk, nem? – váltott témát Levi.

- De, de a lényeg, hogy bent vagyunk… Már csak meg kell találni a papírokat, az expedíció elindulása előtt… - és persze ott volt a másik feladatuk is, amit Farlan nem mondott ki hangosan…

- És meg kell szabadulnunk Erwintől… - fejezte be a mondatot Levi.

- Figyelj, Levi tudom, mit érzel…. – azonban a másik fiú közbevágott.

- Nem, te figyelj, a te terved szerint haladunk, de én ölöm meg. Világos voltam?

- Rendben… te ölöd meg – adta be a derekát Farlan.

- De addig is… - mindannyian árgus szemekkel figyeltük, hogy Levi mit is akar még mondani. – Takarítsunk ki az ágy környékén!

- Hogy mi? – Isabel hitetlenül nézett a fiúra.

- Komolyan most kell ezt? – néztem rá unott szemekkel.

- Úgy hiszem, ti mondtátok, hogy ne csináljak felfordulást, vagy tévedek? – fojtotta belénk az ellenkezést Levi.

*            *             *

Isabellel úgy gondoltuk, hogy mielőtt lemegyünk az edzőpályára, még megnézzük a mi szobánkat is. Így külön váltunk a fiúktól és egy kis eligazításnak hála -, ami nem éppen volt mondható szívélyesnek- meg is találtuk a női részleget. A szobába belépve ugyanaz az elrendezés fogadott, mint az előző helyiségben. Ágyakkal telezsúfolt, hosszú szoba, ami eléggé hely hiánnyal küzdött. Egy különbséggel. A fiúk szobája üres volt, feltehetőleg mindenki lent edzett. Itt viszont hat szempár fordult felénk, amint kinyitottuk az ajtót, és egy kicsit beljebb léptünk. Ha ezt tudom, biztosan nem egyezem bele, hogy idejöjjünk. Ha Isabel nem lett volna mellettem, tuti visszafordulok és kimegyek, ő azonban nem zavartatva magát, elment mellettem, és beállt a lányok által alkotott félkör közepébe.

- Sziasztok! Ezentúl mi is itt fogunk lakni. Melyikek a mi ágyunk? – kérdezte hangosan a barátnőm. Az egyik lány felemelte a kezét és a szoba végén lévő ágyra mutatott. Isabel elindult arra, de „új barátnőink” egyike útját állta. Jó magas lány volt, még egy átlagos emberhez képest is, rövid fekete hajjal. Az arcvonásai kemények és kifejezetten ellenségesek voltak.

- Szóval ti vagytok a lenti söpredékek – nézett először Isabelre, majd rám kimérten. Fekete szeme szinte villámokat szórt. A többi lány egy lépést hátrált. Szóval ez a magas lány volt a „vezetőjük”. Mindig van egy valaki, aki irányítja a többieket.

- Ti pedig azok, akik nem voltak elég jók, így olyan „lenti söpredékeket” kellett hívni, mint mi. Ha nem tévedek – még mindig az ajtóban álltam. Keresztbefontam magam előtt a kezeimet és lazán nekitámaszkodtam az ajtófélfának. Bár egy felállított elvem volt, hogy megpróbálok kedves lenni mindenkivel, ezzel talán kompenzálhatjuk, Levi modorát, illetve azt, hogy honnan is jöttünk. De ez a lány kifejezetten irritált.

- Csak arra tudok gondolni, hogy csalinak hívtak ide, kislány – köpte felém a szavakat Mrs Magas.

- Lenyűgöző tehetséged van tippelni – forgattam a szemeimet. – Csak vigyázz, nehogy ezek a „csalik” jobbak legyenek, mint te. Az elég csúnya foltot ejtene a neveden…  - Isabel felnevetett. Mind a ketten tudtuk, hogy mire is értettem ezt. Erwin Smith nem véletlen jött le saját maga, hogy a többieket felkérje, csatlakozzanak. Mind Isabel, Farlan és Levi a polgári őrség felett álltak tudásban. Bár én nem tartoztam ebbe a csapatba, amit tudtak, nekem is megtanítottak.

- Vigyázz miket mondasz kislány! Ne feledd kikkel is alszol egy szobába. Én a helyedben nem haragítanám magamra ezeket az illetőket – próbált visszavágni Mrs Magas.

- Ha a helyedben lennék, gondolkoznék – erre kaptam egy csúnya grimasz. Bár feltehetőleg ijesztőnek szánta, én Levi arcvonásain edzettem az idegeimet.  Hozzá képest inkább vicces, mint ijesztő volt. Láttam a szemén, hogy közbe akar vágni, így gyorsan folytattam. – Nem véletlen hívtak ide. Ha egy icipicit bele gondolsz rá kell jönnöd, lehet fontosak vagyunk.

- Hidd el, a fontos személyekkel is történhetnek balesetek… - Mrs Magas alattvalói felnevettek.

- Fenyegetni próbálsz? Ez aranyos… - váltottam mézes-mázas hangra. – Ne feledd, a földalatti városban senki nem alszik mélyen, ott bármikor történhet bármi, mindig készenlétben kell állni. Bezzeg itt fent, mindenki úgy alszik, mintha leütötték volna, mert biztonságban érzik magukat. Én a helyedben átgondolnám ezt a fenyegetést! Isabel gyere, már várnak lent – léptem ki a szobából. A barátnőm becsukta maga mögött az ajtót, és még éppen hallottam, ahogy Mrs Magas elkáromkodja magát.

- Huh… Hallod Ana, a bátyus rossz hatással van rád… Eléggé ijesztő tudsz lenni, ha másokat szólsz le… - ért utol Isabel. – Amúgy – váltott hangnemet. – Miért mondtad, hogy te is a földalatti városból jöttél?

- Ha elmondanám, hogy egy nemes családból származok, azzal több lavinát is elindítanék. Egyrészt rögtön arra a következtetésre jutnának, hogy, ha az ember jó helyre születik, bármit megkap, amikor csak akar. Még akkor is, ha ez a felderítőkhöz való csatlakozás. Amiben persze igazuk is lenne… - sóhajtottam.

- Ez nem igaz… Apád csak azért intézte el, mert így távol tarthat téged – karolta át a nyakamat a barátnőm. Bár vigasztalni próbált, nem éppen jött össze, de díjaztam próbálkozását.

- A másik indok pedig, ha tudnák, külön kezelnének minket, és Isabel, mióta ismerlek titeket, inkább tartozom hozzátok, mint a fentiekhez – kacsintottam rá. 

- Ez az indok jobban tetszik – nevetett fel.

Pár perc késéssel végül megérkeztünk az edzőpályára.

*           *           *

A hideg falnak nekidőlve figyeltem a folyosót. Farlan éppen Erwin szobáját kutatta át, hátha megtalálja az iratokat, amelyek az itt élést biztosították hármójuk számára.  A megbízójuk csak ezt a két feladatot adta ki nekik. Az irat megsemmisítése és gondoskodás a gazdájáról. Tehát Erwinről… És a gondoskodás mind a megbízójuk, mind Levi-nak ugyan azt jelentette. Meg kellett ölni őt. 

Mi hárman figyeltük a folyosókat, nehogy Erwin váratlanul meglepje a szobájában lévő Farlant. Vagyis sokkal inkább Levi és Isabel figyelte. Ugyanis a szobát csak egyféleképpen lehetett megközelíteni. Tehát, ha Erwin el is menne mellettem, Levi-ék még mindig tudják figyelmeztetni Farlant, akinek lesz ideje elmenekülni.

Az őrhelyemet elhagyva végigsétáltam a folyosón, amit éppen „őriztem”. Egy nagy ajtó előtt megálltam. Bent hordágyak és mindenféle eszközök voltak. Egy betegszoba, viszont egy lélek sem volt közel s távol.

Mióta Levi-ékat ismertem, viszonylag kevesebb időt töltöttem az orvoslással, mint előtte. Nem olyan távolról hangokat hallottam így gyorsan visszatértem az őrhelyemhez. De nem Erwin akart visszatérni a szobájába. A folyosó végén két lány jelent meg. Az egyikőjük a „legkedvesebb” új feketehajú magas barátnőm volt. A másik lányt támogatta a betegszoba felé. A lánynak egy viszonylag hosszabb vágás volt a vállától a mellkasáig. A vérmennyiségből megállapítva, ami a ruháján éktelenkedett, nem éppen egy felszíni sebről volt szó. Ez annál mélyebb kellett, hogy legyen. A betegszoba ajtaja mögött eltűntek.

Magam sem tudom miért, de ismét elhagytam az őrhelyemet és utánuk mentem.

- Bekötözzük, és nem hamarosan nem lesz semmi baja – hallottam az ajtó mögül. Amennyit láttam abból a sebből, egyértelmű volt, hogy egy bekötözés nem sokat segít… A fene a kedvességemet… Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Nem értem egy betegszobába miért nincs egy orvos sem, de a két lány kivételével még mindig kihalt volt a helyiség.

- Mi akarsz? – fordult felém a feketehajú lány. A másik egy széken ült és levette pólóját, így láthatóvá téve a sebet. Lehunytam a szememet és sóhajtottam…

- Segíteni – léptem egy lépést feléjük. A megismerkedésünk nem éppen volt mondható barátinak, így nem is csoda, hogy úgy reagált erre, ahogy.

- Kösz nem… Tűnés! – fordult vissza barátnőjéhez.

- Hát jó, ha te ki tudod egyedül is tisztítani azt a sebet, utána pedig összevarrni, akkor hajrá. De ne kösd be így… ez nem egy karcolás… - vontam vállat. A fekete hajú lány felém fordult. Reméltem, hogy sikerült meggyőznöm.

- Engedd neki, hogy segítsen Carla – ha egy cseppnyivel is kevesebb büszkeség van bennem, ijedtemben hátraugrok egyet, amikor magam mögül meghallottam egy új hangot. Hátranéztem, és ki állt mögöttem? Erwin Smith… pont, akit figyelnem kellett volna, nehogy a szobája felé vegye az irányt…

És nem mellékesen a kevés emberek egyike volt, aki elég sok mindent tudott rólam. Tudta, hogy nemesi családból származok, és azt is, hogy Levi-ékkal szoros barátságban állok, de csak napi pár órát töltöttem lent velük. Gondolom innen azt is kitalálta, hogy miattuk csatlakoztam a felderítőkhöz. Pár nappal azelőtt, hogy ideérkeztem volna egy hosszas beszélgetést folytattam le vele, amiben meséltem neki a lenti napjaimról. És ezekbe a mesékbe beletartozott az orvoslási szenvedélyem is.

A feketehajú lány - mint most megtudtam, Carla – katonásan, de ellenszenvvel az arcán arrébb állt barátnőjétől. Erwin felé fordultam és felhúztam az egyik szemöldökömet, mint egy kérdés gyanánt. Ő vállat vont.

- Jelen pillanatban az összes orvos házon kívül van. Nagy segítség lenne most a tudásod – felelte. Egy gyógyító sem volt itt? Ez érdekes… Azonban úgy gondoltam, itt a lehetőség kiköszörülni a csorbát Carlánál… És feltartani egy kicsit Erwint. Na jó, ez utóbbi erősebb indok volt.

- Hát hogyne uram! – indultam el a lány felé. – De kéne egy kis segítség  - vetettem még hátra. Persze csukott szemmel is el tudtam látni azt a sebet, de így sikerült pár percig Erwint még magam mellett tartanom… Így talán Farlanak volt elég ideje, hogy megtalálja azokat a nyomorult papírokat.

*            *            *

Pár nappal később, az expedíció előtti napon

- Héjj Ana! Mikor intézed már el, hogy kettesben maradjak Levi-al? Édes, kedves barátosném? – karolt át Carla. Vagyis inkább majdnem megfojtott. Minél több időt töltök ezzel a lánnyal, annál inkább szeretném megfojtani egy kis kanál vízben…  Miután segítettem a barátnőjének, egy-egy megjegyzés kivételével békén hagyott minket. Aztán valamilyen furcsa szenvedély lobbant fel benne Levi iránt… Ezzel a csajjal valami nagyon nincs rendben. A legtöbb ember menekülne Levi elől a Föld másik végébe. De nem, ő minden áron kettesben akart maradni vele. Bár arra nem hiszem, hogy gondolt, hogy valószínű, ezt a kis találkozást nem élné túl... Kezdtem visszasírni azt az időszakot, amikor megismerkedtem Carlával. Akkor még jobban elviselhető volt, mint most…

- Ugye tudod, hogy egy idióta vagy? – mondtam ki hangosan. Körbepásztáztam a szobát. Isabelnek nyoma sem volt… Hova a fenébe tűnt?

- Naaaa most miért csinálod ezt? Csak azért mert ő alacsony én meg magas? – állt közém és a menekülést nyújtó ajtó közé. – Szerintem pont ez teszi olyan cukivá!

A szememet forgattam. Igen, biztos, hogy kattos a csaj. Hisz Levi-t és a „cuki” szót csak akkor használtam volna egy mondatban, ha az ellentétekről mesélek. Átbújtam Carla keze alatt. Néha jó, ha az ember viszonylag kicsi. Könnyen talál menekülő utat.

- És mi a helyzet Farlannal? Naaa mesélj! – állta utamat a következő akadály. Nevezetesen Carla egyik legjobb barátnője Aya. Tipikus csajok… Néha tényleg azt gondolom, hogy csak a fiúk miatt csatlakoztak a felderítőkhöz…

- Aya... kérlek ne fárassz, engedj ki! – Isabel, ha megtalállak, kitekertem a nyakadat… Hol vagy ilyenkor?

- Megvan… Tudom, miért viselkedsz így! Mind a kettőt szereted ugye? Magadnak akarod őket mi? – állt Carla Aya mellé. Leesett az állam. Bár voltak fura következtetéseik a pár nap alatt, mióta ismertem őket, ez vitte a pálmát mind közül.

- Ti tiszta hülyék vagytok!

- Szóval nem is tagadod? – sütött a gyűlölet és a féltékenység Ayáról. Úgy éreztem, itt az ideje ezt a beszélgetést berekeszteni, így egy apró rést kihasználva elsisszoltam Carláék mellett és sikerült elérnem az ajtót.

- Jó, rendben! Ezt megjegyeztük Ana! Hogy te egy mekkora… - de pont nem hallottam a mondat végét, mivel kiléptem a szobából, és rájuk csuktam az ajtót.

- Hogy ezek mekkora idióták – sóhajtottam, csak magamnak. Azonban a folyosón nem voltam egyedül.

- Ezt már akkor is tudtad, amikor először találkoztál velük, mégis segítettél az egyiknek – sétált el mellettem Levi. Egész nap külön edzettünk, így felüdülés volt végre egy ismerős arcot látni.

- Valahogy fel kellett tartani Erwint – zárkóztam fel mellé.

- Nem ezért csináltad, és ezt mind a ketten tudjuk… - sóhajtott egyet. Egy ideig csöndben sétáltunk egymás mellett. Fogalmam sem volt, merre megyünk, csak követtem. A gondolataim máshol jártak… Mióta az eszemet tudom, Levi mindig eltalálta, ha nem mondtam igazat valamiben… És félig meddig most is így volt. Igen, Erwint sikerült feltartanom, de, amikor először ajánlottam fel a segítségemet Carláéknak, Erwin nem volt a szobában. Csak segíteni akartam.

- Hogy csinálod? – kérdeztem végül. – Mármint, hogy… Áhh hagyjuk, mindegy – Levi elmosolyodott.

- Az arcodra van írva, ha hazudsz – vont vállat. Szóval sikerült megértenie mit akartam kinyögni. - Te nem olyan vagy, mint mi – tette hozzá pár perc múlva. Ettől a mondattól megtorpantam. Ezt mégis, hogy értette? Két lépéssel arrébb ő is megállt, és hátrafordult.

- Mi? – néztem rá tág szemekkel.

- Ne nézz rám így… Úgy nézel ki, mint egy értelmi fogyatékos… Csak arra értettem, hogy te mások biztonságát mindig is sokkal előrébb helyezted, mint mi.

- És ez azért baj, mert? – értetlenkedtem. Levi közben elindult, így kénytelen voltam utána menni. Mikor mellé értem, válaszolt.

- Mi lent megtanultuk, hogy csak az egyén számít. Neked túl kell élned, még akkor is, ha másoknak ez nem sikerül. Vagy esetleg mások kára árán. Magadon kell, hogy segíts, nem a többieken - egy hosszú csigalépcső aljára értünk. Levi megállt, előreengedve engem, majd folytatta. - Te nem ilyen vagy. Soha nem volt arra szükséged, hogy magadon segíts. És még mielőtt felkapnád a vizet, tudod, hogy értem ezt. Így mindig is szívesen voltál mások hasznára. Ha tudsz tenni valamit a másik érdekében, megteszed, bárki is az illető – fejezte be Levi. Megálltam a lépcsőn és hátrafordultam. Így pont egy vonalba került a szemünk.

- Még mindig nem válaszoltál… Ez azért baj, mert?

- Farlan nem találta meg az iratokat…  

- Mondj olyat, amit nem tudok – tettem karba a kezemet. Levi az égbe emelte a szemét.

- Következtetni – dőlt neki a falnak. Kérdőn ránéztem, így folytatta. – Holnap részt kell vennünk azon a rohadt expedíción. És Ana, kint kibaszott nagy óriások vannak…

- Még mindig nem értelek…

- Várj, elmagyarázom, hogy megértsd… - bosszúsan ránéztem, de nem nagyon érdekelte őt. – Lesz, aki meghal holnap. Lesz, akit nem fogsz tudni megmenteni. És azt akarom, hogy ne is próbáld. Ne keverd magadat veszélybe, ha nem muszáj! – hirtelen világos lett, mit is akar nekem mondani… Fura, de eddig nem is gondoltam a holnapra. Nem is értettem meg, hogy holnap olyan helyre megyünk, ahol nincsenek biztonságot adó falak. „Lesz, aki meghal” – csengtek Levi szavai a fülemben… Igen lesz, mindig van.

Bizonyára észrevette rajtam a félelmet, mert megpróbált barátságosabb hangra váltani. Már amennyire ő képes volt erre.

- Ne aggódj! Vigyázok rátok. Csak arra kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! Ha kell, magadat mentsd ne a többieket! – egy lépést arrébb lépett és felment mellettem. Pár másodperc után összeszedtem magamat és utána mentem. A fiú szavai kicsit megnyugtattak. A tetőre vezetett a lépcső. Kiléptem és az éjszakában találtam magamat. Levi a tető szélén ült.

- Tudod, azért kicsit fáj… Farlan és te kicsit bízhatnátok jobban is bennem. Tudok magamra vigyázni! – huppantam le mellé.

- Amikor tanítottuk neked a 3D manőver felszerelés használatát… úgy belegabalyodtál a zsinórba, hogy fél óráig tartott, mire kiszabadítottunk – idézte fel. Na jól van… Azt mondtam, hogy most tudok vigyázni magamra, nem azt, hogy régen is tudtam.

- Az egyszer fordult elő! – Levi hitetlenkedve rám nézett.

- Ötször… És utána is alig… – úgy gondoltam ezen emlékek felidézéséből elég is volt, így közbevágtam.

- Jójójó, elég lesz – nevettem fel. – Lehet, nem vagyok olyan ügyes, mint ti, de boldogulni fogok!

- Jah már amennyire egy hangya boldogulni tud az őt eltaposó csizmával – aú… ez fájt.

- Még egy szó, és lelöklek innen! – nevettem, amitől persze az egész komolyságát vesztette. Levi rám nézett és elmosolyodott.

- Ugye tudod, hogy a súlyodat és méretedet felmérve, ez lehetetlen lenne? – az a mosoly minden pénz megért. Amikor Levi az általa fontosnak tartott személyekkel volt körbevéve az a maszk, amit másoknak mutatott lehullott.

- Rendben – néztem fel az égre. – Nyertél. Nem csinálok semmi hülyeséget – ígértem meg neki.

- Végre, hogy megtaláltunk titeket! – jelent meg Farlan mögöttünk.

- Ááá kettesben akartatok maradni mi? – Isabel kilépett a fiú mögül. Úgy hiszem, túl sok időt tölt Carlaék közelében…

- Idióta – mondtuk egyszerre Levi-al. Isabelt azonban nem nagyon hatotta ez meg. Felemelte a kezét, amiben négy üveg volt.

- Nem akarom tudni, hogy azokat honnan szerezted – vetettem oda neki.

- Jaj nyugi már – nyomott egyet a kezembe a barátnőm. Majd mindenki másnak is adott egyet.

Végül leült mellém, Farlan pedig Levi másik oldalán foglalt helyet. Pár percig csendben iszogattunk és az éjszakai eget kémleltük.

- Igaz, hogy a csillagok körbe mennek az égen? – Isabel hangjában ámulat volt. Régen nem láthatta így az eget.

- Igen – válaszoltam. – Minden este máshol vannak.

- Wow.. Annyira más innen nézni. Határtalan, nincsenek korlátai – nyújtotta ki a kezét az ég felé Isabel.

- Ha holnap kimegyünk, még csak a Fal sem fog körbevenni minket – már olyan régóta kíváncsi voltam a Falon túli tájra. Bár féltem, mégis menni akartam. És holnap kilépek ebbe az ismeretlenbe.

- Héj! Kinek mi az új! – bokszolt a vállamba a barátnőm. – Egyelőre hagy csodálkozzunk azon, hogy az ég végtelen, utána majd jöhet a földi világ és a Fal.

- Nők – sóhajtott fel Farlan. – Komolyan nem mutatnátok legalább egy kis komolyságot? Nem sétagaloppozni fogunk holnap. Jobb lenne, ha komolyan vennétek.

- Ugyan Farlan!  Már az is nagy szó lesz, ha Ana nem alszik el a nyeregben… - nevetett fel Isabel. Elvesztettem az utolsó szövetségesemet.

- Még te is Isabel? – vontam össze a szemeimet. Persze csak egy nagy mosolyt kaptam cserébe.

- Megcsináljuk, mi négyen ezt az egész rohadt küldetést, és utána a végtelen ég alatt fogunk lakni! Soha többé nem kell lemennünk abba a szemétkupacba. És neked sem kell hazamenned többet Ana – hasítottak Isabel szavai a levegőbe. Igaza volt. Pár nap és békesség lesz. Felnéztem az égre. Bár én mindennap láthattam, mégis a ma este különleges volt. Végre itt voltak velem azok a személyek, akiket a legfontosabbak nekem.  

- Nyissátok a kaput! – kiáltott a parancsnok másnap reggel. Az előttünk lévő vaskos kőtömbök hangosan nyikorogva megemelkedtek, ezzel utat engedve nekünk. Mi pedig elindultunk az ismeretlen felé. Egy olyan világ felé, ami nem nyújtott biztonságot, mégis számunkra a békességhez vezetett. 

5. fejezet Csatlakozás

*Évekkel előbb*

- Megjöttem! – léptem be az aprócska házba. Levi, Isabel és Farlan az asztal körül ültek, bizonyára egy fontos beszélgetést szakíthattam félbe.

- Nővérkém! – ugrott fel az asztaltól Isabel, odaszaladt hozzám és jó szorosan megölelt. Majd gyorsan hangulatot váltott és durcásan rám nézett. – Merre voltál mostanság? Vagy egy hete nem láttunk!

Pontosan igazából csak öt nap volt, de inkább nem javítottam ki.

- Hát… - idegesen megigazítottam a hajamat, egész idefele úton azon gondolkoztam, hogy erre a kérdésre mit feleljek. – Volt egy kis elintézni valóm – ez az Ana! A mondat előbb kicsúszott a számon, mintsem végig gondolhattam volna. Persze erre biztos nem fogják megkérdezni, hogy mi volt az…. Majd gyorsan hozzátettem a távolmaradásom másik indokiját.  – Utána pedig a bátyáim rájöttek, hogy létezem… - nem kellett megmagyaráznom, hogy ezt a mondatot, hogyan is értem. Tudták jól, milyen a viszonyom a testvéreimmel. Még mielőtt azonban bármit is kérdezhettek volna, megelőztem őket. – És erre mi a helyzet? – választ nem kaptam, csak mind a hárman csöndben figyelték a másikat. Isabel visszaült az asztalhoz, én pedig követtem őt, és levetettem magam egy üres székre.

- Most csöndben maradunk még órákig, vagy valaki felvilágosít? – próbálkoztam megint.

Végül Farlan volt az, aki úgy gondolta, hogy valaki.

- Emlékszel még arra a furcsa emberre, aki a napokban felkeresett minket? És egy ajánlatott tett, melynek fejében lakhatást nyerünk fentre.

Bólintottam. Persze, hogy emlékeztem rá. A legutóbbi napon történt ez, amikor itt voltam. Isabel szobájából hallgattam végig. A férfi azt mondta a többieknek, hogy csatlakozniuk kell a felderítőegységbe és el kell lopniuk egy iratot, cserébe pedig állampolgárságot kapnak a fenti városban. Farlan folytatta.

- A férfi azt mondta, hogy mindegy, hogyan döntünk, az a bizonyos Erwin fel fog minket keresni és kényszeríteni fog minket, hogy csatlakozzunk a felderítőkhöz.

Erre is tisztán emlékeztem. Elég volt Levi bosszús arcára néznem, hogy tudjam, mi is történt.

- Ohh…és Erwin megkeresett titeket? – tettem fel óvatosan a kérdést. Levi keze ökölbe szorult, így megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán tudni akarom, hogy mi is történt igazából.

- Az a köcsög azt mondta, hogy, ha nem teszünk úgy, ahogy nagysága akar, akkor átad minket a rendőrségnek – köpte a fiú a szavakat. Ez a mondat arra engedett következtetni, hogy elfogták őket. És az, hogy most itt vannak, csak azt jelentheti, hogy elfogadták Erwin ajánlatát. Ami egy logikus lépés volt, már ha meg akarták szerezni Erwintől azokat a bizonyos papírokat.

- Szóval csatlakozni fogtok a felderítőkhöz… - nem kérdésnek szántam. Ez egyértelművé vált. – A helyzet az, hogy… - és itt volt az ideje, hogy eláruljam, mit is csináltam az elmúlt napokban, a bátyáim pesztrálgatásán kívül – én is csatlakozni fogok hozzájuk!

Hat megdöbbent szempár fordult felém. Még Levi dühét is sikerült eltűntetnem egy kis időre.

- Hogy m? – kezdte volna Farlan, de Isabel közbevágott.

- Ez szuperrr! – állt fel olyan nagy hévvel az asztaltól, hogy sikerült fellöknie a széket.

- Ana! – vette vissza a szót Farlan. Ő is felállt az asztaltól, de nem örömében. Dühös volt, amire számítottam is, de meg kell értenie, nem védhet meg mindig mindentől. – Van fogalmad arról, hogy ez mit is jelent?

- Hidd el, jobban tudom nálatok, hogy mit jelent ez! Én látom, hogy mi folyik ott! – látom, ahogy a felderítők feleannyian jönnek issza, mint elmentek, de ezt inkább nem mondtam ki.

- Ana! Neked van családod! Van jövőd! Mi lesz ezekkel? – fonta maga előtt össze a karjait a fiú. Az égnek emeltem a szemeimet.

- Nekem ti vagytok a családom! És nem hagyom, hogy nélkülem tegyétek kockára az életeteket! A jövőm mellettetek van!

Egészen biztos voltam benne, hogy Farlan valamivel visszavág, de nem volt rá ideje. Talán mind a ketten meglepődtünk, amikor Levi elmosolyodott és felállt az asztaltól. Farlan mellé érve, a vállára tette a kezét.

- Ne aggódj! Majd segítek neki túlélni. Különben sem kívánunk sokáig a felderítők között maradni. Elvégezzük ezt a rohadt küldetést és fent fogunk élni, mindannyian! – nyomta meg az utolsó szót.

*         *          *

- Akkor sem tetszik ez nekem – mondta vagy századszorra. A föld alatti város utcáin sétáltam hazafelé, Farlan pedig felajánlotta, hogy elkísér, ameddig tud.

- Héj! Kezdem azt hinni, hogy nem szeretnéd, hogy veletek legyek- bokszoltam bele a vállába. Erre az égnek emelte a szemeit.

- Idióta… Te is tudod, hogy nem erről van szó.

- Kérlek ne mondd el, hogy akkor miről – én magam is jól tudtam, hogy mire gondolt.

- Mi azért megyünk, mert muszáj… Neked nem az! Te előtted van egy olyan jövő, amiben nem kell félned attól, hogy esetleg megesznek…

- Mintha megkértelek volna, hogy ne mondd el – mosolyodtam el.

- Ez nem vicces Ana! Az életeddel játszol – nézett rám mérgesen.

- Szóval nektek szabad a sajátotokat kockára tenni, de én nem dönthetek afelől, hogy mit is csinálok  az enyémmel? – apró szellő suhant végig az utcán, de nekem ez is elég volt, hogy megborzongjak… Talán nem topban kéne járkálni ilyen időben… Összefontam magam előtt a kezeimet, hogy egy kicsit felmelegedjek. Ebben a pillanatban valami a vállamra helyezkedett. Farlanra néztem, aki éppen a kabátját terítette rám.

- Éppen eléggé játszol már így is az életeddel, a tüdőgyulladással például – mosolyodott el. Egy kicsit megnyugodtam. Ez a mosoly jelentette azt, hogy elfogadta ő is a döntésemet.

- Köszönöm! – mondtam mind a kabátra, mind arra, hogy végre ő is megértett.

- Viszont meg kell ígérned egy valamit! Mindig mellettünk leszel, és vigyázol magadra – próbált komoly lenni.

- Ez két dolog volt nem egy – nevettem fel. Farlan nem értékelte annyira a viccemet, így gyorsan hozzátettem. – Megígérem!

- Helyes – mosolyodott el. – Bár előre látom, hogy a másodikat megszeged és ránk marad, hogy kihúzzunk a csávából – váltott gúnyolódó hangnemre. Azt hiszem ez a büntetésem az előbbiért.

- Héj! Mégis miket feltételezel rólam! Tudok magamra vigyázni! – nevettem még mindig.

- Nem feltételezek semmit, csak ismerlek – nevetett ő is velem.

Megérkeztünk a lépcsőkhöz, amin csak én mehettem fel. Egyelőre.

- Tudom, hogy tudsz magara vigyázni – váltott komolyra Farlan. – Hiszen mi tanítottunk meg rá – ez így igaz. Nekik hála sokat megtanultam az önvédelemről. És a lelkiterroról. Levi nem éppen mondható egy kedves és aranyos tanárnak. De megtanultam használni a 3D manőver felszerelést, a kést és a saját ökleimet. Bár ezeket nem sokszor hasznosíthattam, hiszen általában nem vettem részt a „küldetéseikben”. Én voltam az a személy, aki információkkal tudott nekik szolgálni, aki kémkedett, ha kellett, de soha nem mutatkozott egy-egy bűntett esetében. Ha akartam sem tehettem meg, mivel ők hárman ellenem voltak, mivel „nekem van mit vesztenem”. Most azonban nem rázhatnak le.

Megpróbáltam levenni Farlan kabátját, de megállított.

- Majd holnap visszaadod. Gondolom fent is hideg van.

- Köszönöm – öleltem át a fiút, amitől pici pír keletkezett az arcán.

Elindultam fel a lépcsőkön, de előtte még kimondtam azt a mondatot, amire régóta vágytam, hogy elhagyja a szám.

- Találkozunk holnap, fent!

4. fejezet Mit szülhet az, ha nem is tudjuk mi történt a másikkal?

A nap végére szinte megváltást jelentetett a hátam mögött csukódó ajtó. Bár az utóbbi pár napban nem nagyon csináltam mást, csak aludtam, mégis olyan kimerültnek éreztem magamat, mintha ezer titánnal küzdöttem volna meg. Na jó ez nem lehetséges. Az ezredrészével is alig tudnék elbánni úgy, hogy életben maradjak.

Egy halk sóhaj hagyta el a számat. Jó rég volt, hogy utoljára kimentem a falon kívülre.  És a legviccesebb az, hogy nem tudom eldönteni, ki akarok e megint menni…  De abban biztos voltam, hogy ezzel a gondolattal nem akarok törődni.  Már így is túl sokat rágódtam rajta a múltban.

Levettem a cipőmet és feltettem a polcra. Majd már szinte örömmel konstatáltam, hogy semmit nem piszkoltam össze a kinti kosszal.  Túl rég óta ismertem Levi-t. És a tisztaságmániájából sikerült rám is ragadnia.  Bár Levi-jal évek óta nem találkoztam ez a mánia akkor is megmaradt bennem. Szerencsére nem olyan erősen, mint benne… Az már tényleg orvosi eset.  Ahogy az a túlméretezett egója is. Vagy az a betegesen nyugodt tekintete, bármiről is beszél… Ökölbe szorult a kezem.  A pár órával ezelőtt történtek még mindig úgy égtek a szemem előtt, mintha csak pár perce történtek volna. 
Szóval annyi év után képes lennél, pont te szó nélkül elmenni?  - csengtek a szavai a fülembe.  Mégis mit várt? Hogy a nyakába ugrok?  Miközben annyi évig próbáltam elkerülni? Mind a ketten jobban jártunk volna, ha most sem találkozunk…

A nap hátralévő részét, hála neki, mint egy szellem tettem meg a kórházban. És csak azért nem futottam haza, mert már így is épp eleget hagytam ki a munkámból. Azt az emeletet, amin Levi-t ápolták pedig olyan nagy ívben kerültem el, hogy már Kelsey is furán nézett rám.

Elindultam a szobám felé. A lépcsőm legalja hangosan nyikorgott, amikor ráléptem. Normál esetben éjjel ettől mindig megijedek, pedig már évek óta itt lakom, de most annyira fáradt voltam, hogy fel sem tűnt.

A szobámban lévő hűvösségre nem számítottam.  Basszus… Nyitva hagytam az ablakomat. Le kéne szoknom erről a szokásomról, hiszen odakint az idő egyre hidegebb. Jön az az évszak, amitől a városban lakók a legjobban félnek. A tél. Gyorsan becsuktam az ágyam melletti ablakot, anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt. Az kéne még, hogy mindenféle bogár bejöjjön a szobámban. A szemem azonban még nem szokott hozzá a sötéthez, így tapogatózva kerestem meg egy melegebb ruhadarabot. Elkezdtem levenni a felsőmet.

- Én azt nem tenném – a kezem még épp olyan szögbe állt meg, hogy semmi ne látszódjon, és csak egy hajszál választott el attól, hogy ne sikítva forduljak a szobám másik végéből jövő hűvös hang felé.

Bár még mindig csak homályosan láttam, a székemben ülő alak körvonalait ki tudtam venni. És ezt a hangot bármikor felismerném. A kérdések az agyamban azonnal cikázni kezdtek… Mégis hogy engedhették ki? Miért van itt? Honnan tudja egyáltalán, hogy itt lakom?

Olyan lassan és óvatosan állt fel, hogy az első kérdésemre anélkül, hogy feltettem volna, választ kaptam.  Sehogy nem engedték ki. Még amikor én ápoltam, és a lelkére kötöttem, hogy ne nagyon mozogjon, akkor is mindig megszegte ezt. Nem éppen arról volt híres, hogy meg tudott ülni a fenekén. Viszont most konkrétan félholtan hozták be a kórházba, csoda, hogy egyáltalán magánál van… Akkor meg mit keres az én házamban? Az én szobámban?

Egy ideig csendben voltunk. Vártam, hogy mondjon valamit, de úgy néz ki, megleptem, mert ő arra várt, hogy én szólaljak meg.  A szemem hozzászokott a sötétséghez, így már mindent tisztán láttam.  Azokat a semmitmondó szemeket, amikről régen azt hittem, hogy oly sok titkot rejtenek, azt az ajkat, amit képes volt pár milliméterre összepréselni, ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta….

A csendet végül én törtem meg.

- Menj el! – és ekkor rájöttem. Rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel, miért van itt… A hangom pont annyira volt érzelem mentes, mint az övé szokott lenni. A fejét egy kicsit oldalra döntötte, de nem reagált a kijelentésemre. Úgy tett, mint, aki nem is hallotta. Pedig tisztában voltam vele, hogy igenis elért a tudatáig, mit mondtam az előbb.

Behunytam a szememet és vettem egy mély levegőt. Megacéloztam a hangomat és az arcom vonásait kisimítottam.  Mire kinyitottam a szememet látszatra teljesen nyugodt voltam. A melleim előtt összefontam a karjaimat és farkasszemet néztem Levi-jal. Régen viccesnek tekintettem azt, hogy szinte ő volt az egyetlen, akinél nem kellett pipiskednem, ha az arcát akartam megnézni. De az régen volt. Most csak sebezhetőnek tűnt az alacsonysága miatt. Ha ezt a gondolatot hallotta volna a régi énem, biztos felpofoz és hülyének nevez, hogy pont Levi-t nevezem sebezhetőnek.  De most már jól tudom, hogy a fiú, aki előttem áll jelen pillanatban is, gyáva volt hónapokon keresztül akárcsak megnézni, hogy, hogy vagyok.

- Levi, nem szeretném megismételni magamat! Menj el! – kinyújtottam a kezemet a hálószoba ajtó felé. Ahelyett azonban, hogy elindult volna, neki támaszkodott az íróasztalomnak.

- Mondhatom szívélyes fogadtatás – dörmögte az orra alatt.  „Szívélyes fogadtatás?” Örüljön neki, hogy nem a saját lábammal rúgom ki innét… Legszívesebben „szívélyesen” megmutattam volna neki a bejárati ajtót közelebbről.

- Ha kellemes köszöntésre vártál, nem ebbe a házba kellett volna jönnöd! De tudod mit? Még mindig szépítheted a helyzetet, ha most leszállsz az íróasztalomról és elmész! – vetettem oda neki. Voltak az életemben olyan pillanatok, amikor mindent megadtam volna, hogy Levi mellettem legyen. De nem volt ott. És ez az oka annak, hogy most sem szeretném, ha itt lenne.

- A szarkasztika sosem volt a te asztalod. Bár évek teltek el, ez még mindig így van. Így soha nem fogsz tudni meggyőzni, hogy elmenjek. És, ha erőszakkal próbálkoznál, egy macska többre menne, mint te. Így az egyetlen fegyvered a szavak hatása. De a meggyőzési képességed a béka feneke alatt van – vont vállat. Csak Levi lehet az, aki évek óta nem látott valakit, és máris képes megsérteni az illetőt és olyan hidegen beszélni vele, mintha soha nem is ismerte volna.

A keresztbefont kezeim ökölbe szorultak és egy lépést előreléptem.

- Jó nyertél… Hisz számodra úgy sem létezik olyan megoldás, ha az emberek nem azt teszik, amit te akarsz ugye? Akkor tessék! Mondd el mit akarsz, aztán menj el!

- Erős vádak ezek egy olyan embertől, aki duzzog és hisztizik, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja!

Éreztem, ahogy az állam leesik.

- Hogy micsoda? – szűrtem a szavakat a fogaim között.

- Hiszen nem te voltál az, aki hónapokig került Isabellék halála után? Csak azért, mert valami nem úgy történt, ahogy te akartad? De bizony te voltál!

Körmeim a tenyerembe mélyedtek, kis félholdakat hagyva maguk után, ahogy erősen ökölbe szorítottam a kezemet.

- Elég! - halkan mondtam, mert minden erőmmel azon voltam, nehogy odamenjek Levi-hoz és felpofozzam. Fogalma sincs arról, hogy akkor mi történt, de mégis úgy beszél róla, mintha tudná.

- Ha ez nem hiszti, akkor mondd el, hogy mi az! Tudtommal az egyetlen olyan személy voltam, aki számított neked valamit, Isabel és Farlan halála után.  És mégis nyomtalanul eltűntél …. – Levi hangja szokásos módon érzelemmentes volt, ami csak még jobban feldühített.

- Azt mondtam, hogy elég! – hunytam le a szememet. De, mintha észre sem vette volna, folytatta.

- … azután a nap után.  Lehet, hogy nekem kell felvilágosítalak, de az élet nem rózsaszínfelhőből áll.  Nem bújhatsz egy mocskos sarokba, akárhányszor valami olyan történik veled, amit nem akarsz.  És te mégis megpróbálod ezt megtenni, annak ellenére, hogy tudod, hogy ettől csak szarabbul leszel. De ideje lenne kinyitnod a szemedet és…. – ez volt az a pillanat, amikor elegem lett, és közbe vágtam.

- Azt gondolod, hogy mindent tudsz? Ugye? – kiabáltam rá. – De az emberek nem olyan egyszerűek, mint amennyire te gondolod! És én is felvilágosítalak valamiről, semmit sem tudsz arról, hogy mi is történt évekkel ezelőtt!

- Hogy őszinte legyek Ana, leszarom és… - számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban.

- Tűnj el a házamból! – ordítottam rá. Levi megállt a mondat közepén és egy pillanatra meglepődöttséget véltem felfedezni az arcán. De egy másodperccel később újra rendezte arcvonásait.

Legnagyobb örömömre azonban eltolta magát az asztaltól és elindult az ajtó felé. Amikor mellém ért egy pillanatra megállt, mintha mondani akart volna valamit, de bizonyára meggondolta magát, mivel pár perccel később egyedül maradtam a házban.

Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. De ez nem igaz. Az idő befedi egy vékonyhártyával a sérüléseket. Így a mindennapjaidat tudod élni, fájdalommentesen. De elég egy kis inger egy apró lökés és ez a hártya elszakad és megszűnik létezni. Ekkor a sebek felszínre kerülnek, és ugyanúgy fájnak, mint akkor, amikor szereztük őket.  Az idő nem gyógyít be semmit….

3. fejezet Oly sok év után újra

Nem hittem volna, hogy képes valaki álmába sírni… Tévedtem. Ebben is, mint oly sok mindenben. Letöröltem a kézfejemmel az arcomon lévő könnyeket. Felültem az ágyamban és kinéztem az ablakon. Odakint a Nap már réges rég az égen volt. Mióta a kórházban dolgoztam egyetlen egy napot sem hagytam ki a munkámból. Itt az ideje ennek.

A tegnapi ruhám volt még rajtam. Attól, hogy benne aludtam teljesen összegyűrődött. Mérgesen kaptam le magamról, és mit sem törődve azzal, hogy nappal van, felvettem a pizsamámat. Egy fekete atléta, ugyanilyen színű bugyival, teljesen megfelelt a mai napomhoz. Úgy sem szándékoztam sehova sem menni, és senkivel sem találkozni.

Kiléptem a szobámból és a konyha felé vettem az irányt. Éhes voltam, ami, hogy már dél volt, nem is volt csoda.

Egy kis házban laktam a legbelső falon belül. Egyedül. Szerencsémre sikerült elszakadnom a családomtól. A térség ellenkező irányába költöztem, így már látni is alig látom őket.

A házam, kicsinysége ellenére kétemeletes volt. A felső szinten az én szobám egy mosdó, illetve egy teljesen üres szoba volt. Soha nem tudtam, hogy azt a szobát mire használjam. Ha lementem a lépcsőn a nappalimba találtam magamat. A bejárati ajtó is ide nyílt. A konyám szintén itt lent volt, és a nappalimból lehetett elérni. 

Kábán mentem le a lépcsőn, az alsó fok hangosan nyikorgott, amikor ráhelyeztem a súlyomat. Mióta itt éltem, ez volt az egyetlen lépcsőfok, ami nyikorgott.

A konyhába csináltam egy gyors levest, amit átöntöttem egy bögrébe. A meleg étellel a kezemben ültem fel a konyhapultra, az ablakkal szembe. A hátamat a falnak döntöttem és a kinti életet kémleltem.

Két kisgyerek fakardokkal a kezükben harcolt egymással, nem messze tőlük egy anyuka dorgálta kisfiát. Az utca tele volt kis bódékkal, ahol árusok árulták saját kis dolgaikat. Az emberek meg-megálltak nézelődni, alkudoztak, vagy éppen csak csodálták a kirakatot. Az árusok arcán mosoly villant, amikor egy lehetséges vevő lépett közelebb a pulthoz. Kedvesen köszöntötték és nagy kézmozdulatokkal próbálták bebizonyítani, hogy igenis az ő árujuk a legjobb.

A legtöbb ember, akinek az arcát jó alaposan megnéztem… boldognak látszott. Nem is csoda. Itt a legbelső falon belül senki nem szűkölködött semmiben. Mindenkinek volt tető a feje felett, mindennap étel az asztalán. A szegénység itt nem nagyon fordult elő.

Mégis.. minden embernek vannak problémái. Senkinek nincs tökéletes élete. Az utcán sétáló boldognak látszó embereknek sincs. De a legtöbben képesek túllépni rajtuk.

A bögrémbe néztem, ahol a saját arcom tükröződött vissza a leves felületén.  

Akkor én miért nem? Én miért nem vagyok képes túljutni a sajátjaimon? Azonban válasz nem kaptam a tükörképemtől.  Inkább visszafordultam az ablakhoz és a kinti életet figyeltem. Nem tudom mennyi ideig ültem ott.

Már kihűlt a leves, amikor  kopogtatásra lettem  figyelmes. Nem törődtem vele. Mint említettem, nem kívántam senkivel sem találkozni. A kinti ember, azonban nem adta fel, miután első próbálkozásra nem kapott választ. Újra kopogott. Ekkor bevillant egy tegnap esti emlék. Az érzelmeimmel küszködve szaladtam be azon az ajtón, és meg sem álltam a szobámig. Ami azt jelentette, hogy a bejárati ajtó nyitva volt.

Olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, leugrottam az konyhapultról és az ajtó felé kezdtem el rohanni. Már a nappaliba voltam, amikor rájöttem, hogy későn reagáltam. Az ajtó már nyitva volt, és a küszöbömön állt az az alak, akit most semmiképp nem akartam látni.

Valószínűleg, ha nem lettem volna dühös, akkor zavart volna, hogy egy kis trikóba és bugyiba, össze-visszaálló hajjal állok valaki előtt. De ez most nem érdekelt.

Az egyetlen, amire összpontosítani tudtam, az a felgyülemlett dühöm, ahogy Erwin Smitre néztem.

Ő azonban nem úgy gondolkodott, mint én. Amint meglátott, rögtön elkapta a fejét, és valami bocsánat félét motyogott, de nem is figyeltem rá. Az egyetlen, ami felkeltette az érdeklődésemet az volt, hogy Erwin zavarában egy lépést hátralépett. Ezt kihasználva, és, hogy nem néz rám, előre futottam pár lépést, ami pont elég volt, hogy elérjem az ajtót, és nagy lendülettel becsaphassam. Az utolsó kép, amit láttam, az Erwin meglepődött tekintete volt. Ha akarta volna, megállíthatott volna. Meg tudta volna akadályozni, hogy becsapjam előtte az ajtót, de nem tette. Elfordítottam a zárat, és az ajtónak dőltem.

- Ana! – a hangját az ajtó tompította, de ennek ellenére tisztán hallottam. Nem akartam végig hallgatni, hogy mit mondd. De mégis ott maradtam. A hátamat az ajtónak döntöttem és lecsúsztam ülő pozícióba.  – Nem élhetsz a múltban örökké! – Erwin szavai méregként hatoltak az ereimbe. Hogy nem élhetek a múltba? Hisz évekig próbáltam elfojtani az emlékeimet! Egy kis ládába csomagoltam őket és feltettem egy olyan polcra, az agyamba, ahol soha nem fogom elérni. Az, hogy most mégis leborult az a láda, az ő hibájuk. Az övé és Levi-jé! – Túl kell lépned rajta! Meghoztál egy döntést, élned kell a következményeivel. Bármit is csinálsz, a múltat nem fogod tudni megváltoztatni! Azon kéne lenned, hogy a jövőben élhess, és ne a múlt árnyai kísérjenek!

Legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezeimet. De nem tettem.  Mégis miért? Miért van itt? Annyi más ember van, akiknek prédikálhatna… Azok a családok, akik rokonaikat miatta vesztették el. Akkor miért az én ajtóm előtt áll? Az agyam egy kis hátsó zuga azonban tudta a választ. Évekkel ezelőtt Levi-t sikerült meggyőznie pár szép szóval, hogy maradjon a felderítőknél. Engem azonban nem.  És most, hogy újra találkoztunk megint megpróbálja feltenni azt az ajánlatot, amit évekkel ezelőtt visszautasítottam.  Nem, nem akartam újra csatlakozni a felderítőhöz. Sem akkor sem most. Elegem volt a felderítőkből, az óriásokból és legfőképpen Erwin Smitből! Még mielőtt tovább folytatta volna ezt az idétlen beszédet, én akartam elmondani a saját mondókámat.

- Levi teljesen más, mint én! – bár a hangom halk volt, biztos voltam benne, hogy hallja, és abban is, hogy tudja, miért hasonlítom magam Levi-hoz. Amióta csak ismerem Erwint, egy kalap alatt kezelt Levi-jal. Csak azért, mert egy időben ismerkedtünk meg. Pedig én és a fiú ég és föld voltunk. – Őt talán meg lehet győzni ilyen szavakkal. Őt abban a tudatban nevelték, hogy egy pillanat alatt elveszíthet mindent. És, hogy ezen túl kell lépnie. Ezt gyerekkora óta tudja. Ha ma mindenki meghalna, akit ismer, akkor kiborulna. De holnap már mindent folytatna úgy, mintha semmisem történt volna. Én nem ilyen vagyok! Én nem tudom az érzelmeimet elnyomni úgy, mint ő! – szaggatottan vettem a levegőt a végére már. A térdeimet összekulcsoltam a kezemmel. Ez kicsi védelmi érzést nyújtott. Azt akartam, hogy Erwin mennyen el… Vagyis nem! Azt akartam, hogy nyelje el a föld, de tudtam, hogy ez úgysem fog bekövetkezni.

- Tudom, hogy nem olyan vagy, mint ő, de… - kezdett bele. A francokat tudja! Ha tudta volna, nem állt volna most az ajtóm előtt. Elegem volt. Most már tényleg nem akartam meghallgatni, amit mondani szeretne nekem.

- Menjen el! – jelentettem ki ellentmondás nem tűrő hangon, mielőtt folytathatta volna.

- Ana! Figyelj, én… - próbálkozott tovább. De újra közbe vágtam. Ezúttal kiabáltam.

- Azt mondtam tűnjön el!

Megtette hatását. Halottam a tornác fájának ropogását, ahogy Erwin megfordult. Azt hittem megúsztam, de még gyorsan hozzá tette, mielőtt elment volna.  

- Nem élhetsz örökre a döntéseid súlya alatt! – majd a lépései halkulása bizonyította, hogy tényleg elment.

Kedvem támadt feltépni az ajtót és utána rohanni, hogy a saját két kezemmel kaparjam ki a szemeit. De akkor a kezére játszottam volna. Utána rohantam volna és ő így befejezhette volna a mondandóját.

Percekig, vagy talán órákig ültem még ott a földön. Az időérzékemet teljesen elvesztettem.  Mikor végre sikerült lenyugodnom, lassan felálltam és visszasétáltam a konyhába. Felkaptam az asztalról a levest, ahova tettem, és úgy, ahogy van, hidegen megittam. Miután elmostam a bögrét, visszaültem az ablakba. Ha az ember másokat figyel, könnyen megfeledkezhet magáról. És nekem pont erre volt szükségem. A nap hátralévő részében ott ültem és az arra járókat figyeltem. Nem nyitottam ajtót senkinek, pedig többen is kopogtak. Kelsey a nap folyamán többször is megkeresett, és hosszasan kopogott.

- Tudom, hogy ott vagy Ana! Nyisd ki! – követelte, majd hangnemet váltott. – Csak tudni akarom, hogy minden rendben van e?

Talán Kelsey volt az egyedüli személy, akit ez tényleg érdekelt is. Az egyedüli barátom. De most még az ő társaságára sem vágytam, és tudtam, hogy ezzel megsértettem, de nem válaszoltam.  Aznap még kétszer próbálkozott, sikertelenül.

Christofer, a bátyám is keresett, bár őt biztosan nem az érdekelte, hogy van a húga. Amikor a testvéreim felkeresnek, szerencsére jó ritkán, akkor biztosan akarnak valamit. Chritofer azonban hamar feladta.

Mr. Sury, az egyik betegem is próbálkozott. Egy öregúr volt, akivel gyakran leültünk teázni és beszélgetni. Hosszan tudott mesélni „az ő idejéről”. És bár imádtam a történeteit, amik többször változtak, mint az időjárás, az ajtóm ő előtte is zárva maradt.

Már jócskán este volt, talán éjfél körül, vagy még annál is később, amikor elmentem aludni. A következő napot szinte teljesen átaludtam.

*                 *                 *

Mikor felkeltem, a Nap már felkelt, majd újra le is nyugodott. Mindig is jó alvó voltam, de az még engem is megrémített, hogy ilyen sokat aludtam…

- Te is tudod, hogy Ana bárhol elalszik! Hisz mindannyiunknak vannak furcsaságai! – mondta mindig Farlan, amikor Levi gyilkos tekintettel meredt rám, mert a kanapén feküdtem, és ettől nem tudott alatta rendesen kitakarítani.

Persze ez Levi-t soha nem akadályozta meg. És elég nehéz úgy aludni, hogy közben mozog alattad a kanapé, mert arrébb húzzák.

Felültem az ágyamon. Vajon Farlan most mit szólna ahhoz, hogy egy napot átaludtam? Megráztam a fejemet. Teljesen mindegy…  Kinéztem a nagy toronyórára. A szobámban lévő ablakból pont odalátni. Bár sötét volt, hunyorogva ki tudtam venni, hogy hajnali négy lesz. Felkeltem és egy nagyot nyújtózkodtam. Két napot lógtam a munkámból, ami pont kettővel több, mint eddig. Többet nem engedhetek meg magamnak.

Bementem a fürdőbe, megmosakodtam és felvettem a szokásos ruhámat. Egy barna toppot, középen egy apró kivágással, és egy ugyanolyan színű hosszú szoknyát.  A hajamat kifésültem, ami annyira nem is volt olyan könnyű, hisz két nap alatt rengetek gubanc keletkezett benne, majd összefogtam copfba. Lassan készülődtem, hiszen csomó időm volt.

Lent, a konyhámba hatalmas reggelit csaptam. Ha az ember egy egész napig alszik, igencsak megjön az étvágya.

Mire megreggeliztem és elkészültem, már a Nap is felkelt. Lassan elindultam a kórház felé. Útközben többször megálltam nézelődni, így pont megérkeztem a szokásos időmben. Legelőször az igazgató irodája felé vettem az irányt. Azért van bennem annyi önérzet, hogy tudjam, két nap lógás, nem annyira megengedett dolog egy elitebb kórházban.

Mr. Frendert, az igazgatót egyedül találtam az íróasztala mögött, papírokba temetkezve. A nyitott ajtón kopogtam, így, amikor felemelte fejét rögtön látta, ki is érkezett.

- Uram... – kezdtem bele, de ő azonnal közbe vágott, és újra a papírjai között keresgélt.

- Tudtommal éppen a betegeivel kéne foglalkoznia, ahelyett, hogy itt van – mondta, miközben fel sem nézett. Ez meglepett. Az igazgató úr mindig is kedves volt, de akkor is ellógtam két napot.

- De.. – kezdtem volna, azonban újfent nem mondhattam végig.

- Semmi de! – végre felnézett, egyenesen a szemembe. Kevés emberek egyike volt, aki nem kapta el a tekintetét, ha meglátta a kétszínű szemem. – Én is voltam fiatal, én is csináltam butaságokat. Többet is, mint maga. Ön eddig soha nem mulasztott el egy napot sem. A kórház sokat köszönhet Önnek! Azt hiszem, egy pár nap szabadságot megengedhet magának. Csak legközelebb szóljon – a végét már mormogva mondta, és újra visszatemetkezett a papírjaiba.

- Köszönöm! – mondtam, majd gyorsan kiléptem a szobából, mielőtt meggondolja magát.

Az első emeleti folyosón sétáltam végig, amikor megállapítottam, hogy nem erre kellett volna jönnöm. Ezen az emeleten voltak a műtők, a súlyos sérültek. Tehát Levi is. Ha el akartam kerülni, márpedig el akartam, akkor a lépcsőn kellett volna felmennem egészen a másodikig. Azonban már elhaladtam a műtők előtt, így nem fordultam vissza. A várakozó szoba előtt viszont megtorpantam. A szoba falai üvegből voltak, így teljesen be lehetett látni. Négy ember volt bent, ketten háttal nekem, ketten szemben. Egy alacsonyabb szőkés-barnás hajú lány, aki még mindig magasabb volt nálam, három férfival beszélgetett. Egy szőke hajúval, aki kecskeszakállat viselt, és két barna hajúval, akik mind legalább egy fejjel magasabbak voltak a lánynál. De nem ez fogott meg. Mindegyikőjük a felderítők egyenruháját viselte.

Biztos Levi miatt vannak itt. Ez volt az első gondolatom, és már éppen indultam is volna tovább, amikor meghallottam egy beszélgetés foszlányt.

- Mégis ki lehet az az Ana? – a nevemre felkaptam a fejemet és, ahelyett, hogy tovább mentem volna, ott maradtam, ahol bármikor észrevehetnek. A kérdést a lány tette fel, és a szőke fiú válaszolt.

- Fogalmam sincs Petra, de úgy tűnik a Hadnagy ismeri… - én is hallottam eleget Leviről ahhoz, hogy tudjam, hogy a Hadnagy megszólítás őt takarta.

Az egyik barnahajú fiú, aki ugyanolyan kendőt viselt a nyakában, mint Levi, rám nézett és megvetéssel az arcán szinte felém köpte a szavakat.

- Te meg mégis mit akarsz? – a fintor, ami megjelent az arcán inkább vicces, mint ijesztő volt.

- Bocsánat – sütöttem le a szememet, és már indultam is volna tovább. Ekkor azonban Doi jelent meg a folyosó végén és kiabálva futott felém.

- Ana nővérkém! – a kisfiú meg sem állt, amíg a lábaimhoz nem ért. A várakozóba, akik eddig háttal álltak, a nevemre megpördültek és rám néztek.  A városban nem sok Ana nevű ember él… Nem törődtem velük, lehajoltam Doihoz és megsimogattam a fejét.

- Örülök, hogy látlak pöttöm! Ma mész haza ugye? – a kérdésemre csak egy bólintás volt a válasz.

- Még elszerettem volna köszönni, de nem voltál itt, és azt hittem nem fogok tudni – hebegte a kisfiú.

- Most már itt vagyok! Sajnálom, hogy nem jöttem el hozzád! – tényleg sajnáltam. – Anyuék itt vannak már? – erre megint csak egy bólintást kaptam válaszul.

- Mégis ki vagy te? – indult el felém a kendős fiú. Azonban még mielőtt kiért volna a váróból, megtorpant. A szemem sarkából láttam, hogy a döbbenet ül ki az arcára, miközben mögém néz.

- Ana… - megborzongtam, ahogy a helyiségben lévő új hang kimondta a nevemet. Ugyanaz a hangszín, ugyanaz a hanglejtés. És tudtam, ha megfordulok, ugyanazokba a szemekbe nézek vissza, mint évekkel ezelőtt. Mégis, túl sok minden volt más, ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy megforduljak. Nyugalmat erőltettem magamra, annak ellenére, hogy abban is kételkedtem, a kezem remegését meg tudom e állítani. Szép lassan álltam fel, miközben végig éreztem magamon Levi tekintetét. Még nem szabadott volna felgyógyulnia annyira, hogy lábra tudjon állni. Legalábbis egy átlagembernek nem. De olyan rég ápoltam már őt, hogy el is felejtettem, mennyire gyorsan gyógyul.  

Megfogtam Doi kezét. A kisfiú csendben figyelte az eseményeket. Ő is érezte, hogy most nem a beszélgetésnek van itt az ideje.

- Gyere, megkeressük anyáékat! – mondtam neki. A hangom meglepően nyugodt volt. Még Levi tanította meg, hogyan hitessek el emberekkel más érzelmeket.  Éppen elindultam volna, amikor Levi utánam szólt.

- Szóval annyi év után képes lennél pont te szó nélkül elmenni? – bár a hangján hallatszott, hogy nehezére esik állni, ott volt az az él is, ami ritkán tűnt el.

Ő kényszerített erre. Ha ennyire akarja, akkor nem fogok szó nélkül elmenni. Még mindig háttal álltam. Ha a szemébe mondom, hatásosabb lett volna, de ahhoz nem volt elég bátorságom.

- Amikor legutoljára találkoztunk – kezdtem bele és éreztem, hogy a gyomron összeszorul az emlék hatására. – A saját vérem borította be a testemet és zokogva kértelek, hogy ne menj el… Csak azt teszem Levi, amit te akkor! – indultam el az ellenkező irányba, magam mögött hagyva Levit, akinek ezúttal nem volt semmilyen csípős megjegyzése.

2. fejezet A múlt történései

 *Ana és a srácok első találkozása után pár nappal*

Hetek óta jártam le a földalatti városba másokon segíteni. Mégis a térség fele úgy nézett rám, mintha egy kis kanál vízbe meg tudna fojtani.  Mind ezt persze azért, mert oda születtem, ahova.

Azonban a sok szúrós tekintetett, összehúzott szemöldököt, összepréselt szájat egy pillanat alatt el tudtam felejteni, amikor olyan emberek hálás szemeibe néztem, akiknek én segítettem.  Hasznosnak éreztem magamat.

Barátságosan elköszöntem egy idősödő nőtől, akinek a lábát ápoltam. Itt lent a lábi fájdalmak gyakoribbak, mint fent a bogarak… Talán a Nap fényének hiányától.

Mikor kiléptem az ajtón körbenéztem. Soha nem tudtam mennyi az idő, ha itt lent voltam. A Nap hiánya megzavarta az én érzékszerveimet is. De abban biztos voltam, hogy már esteledett fent. Ha haza akartam érni vacsorára, sietnem kellett.  Megszaporáztam a lépteimet a lépcsők irányába.

Bár végül is kinek tűnne fel, ha nem ülök az asztalnál? A válasz: senkinek. Általában egyedül ettem, a többiek valamilyen kifogást keresve a szobájukba zárkóztak. Végül újra lassabban mentem. Hiszen úgy sem sietek sehova… Legfőképpen nem haza.

A bátyáim, akik ugyan csak a féltestvéreim mégis, hozzánk költöztek.  Soha nem jöttem ki velük, hát amióta egy légtérbe kell tartozódnunk…   Christofer, aki nálam hét évvel volt idősebb, ma lépett be a rendőrségbe, apám legnagyobb bánatára. Vagyis nem, apám legnagyobb bánata az volt, hogy megszülettem… ( Ugyanis, ha én nem lennék, hosszas kalamajka után, de el tudná hagyni anyámat és elvehetné az egyik féltestvérem anyját, ezzel megkapva azt, amit leginkább akart. Egy fiú örököst. De, mivel itt vagyok én, a mostani házasságából egy gyerek, kizárt dolog, hogy el tudja hagyni a feleségét. Nemesi családban ezt nem lehet megcsinálni.) Szóval Christofer belépett a rendőrök közé, apám második legnagyobb bánatára.  Így ő már biztos nem foglalhatja el a helyét halála után.

A másik testvéremet, Josephet szőke hajjal, kék szemmel, széles vállal és angyali arccal áldotta meg az ég. A lányok kedvence volt, és ezt ki is használta. Így apám magához vette, hogy megnevelje…  Már éppen elég probléma volt, hogy Joseph hozzánk költözik, de miért kellett vele jönnie Christofernek is? Valaki tuti összeesküdött ott fent ellenem – néztem fel az égre.

Teljesen a gondolataimba merültem, így csak az utolsó pillanatban láttam meg, hogy három férfi zárja el előlem az utat.  Kevesebb, mint egy méter volt köztünk, és az arcuk, no meg a testükből áradó alkohol szaga, nem sok jót ígért. Amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam és elindultam a másik irányba. Vagyis indultam volna, de az egyik férfi elkapta a csuklómat.

- Miben segíthetek? – fordultam vissza. A hangom közömbös volt, annak ellenére, hogy a szívem a torkomba dobogott. 

Az ütésre nem számítottam. A férfi keze olyan gyorsan érte el az arcomat, hogy mire feleszméltem már esélyem sem lett volna védekezni.  A pofonnak akkora ereje volt, hogy egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat. A jobb lábammal próbáltam kitámasztani magamat, de hála az itteni rossz utaknak egy kisebb gödörbe léptem, ami épp elég volt ahhoz, hogy ne tudjak megállni a lábamon és elessek.  Felszisszentem fájdalmamba. Nem az ütéstől, hanem az eséstől. A jobb bokámba éles fájdalom nyilallt. Feltehetően sikerült olyan bénán elesnem, hogy kibicsaklott.

- A te fajtádnak nem kéne ide lejárnia! A szaros kis pénze mögött kéne ülnie – krákogta a férfi. Beszéd közben egy halom nyál repült ki a szájából.

- Várj! Talán kérhetnénk érte váltságdíjat! – lépett közelebb a másik. 

- Előbb megölnének minket – sziszegte a harmadik. – Azt mondom, játszadozzunk el vele egy kicsit – az arcán lévő vigyor nagyon nem tetszett.

Az agyam zakatolva kiutat keresett. Ekkor vettem észre, hogy az utca teljesen kihalt. Az ablakok minden ház ajtaján csukva voltak. Hát persze… Itt senki nem keveredett bele a másik ügyébe.

- Na milyen érzés? Ott a sárba és koszban hemperegni egy olyannak, mint te? – az, aki megütött felemelte a lábát. Előre láttam, hogy mit akar csinálni.  Meg akart rúgni. A testem tized másodpercek alatt reagált, a lábamat felhúztam a hasam elé, a kezemmel az arcomat védtem. Az agyamba a fogaskerekek csikorogtak. Ha olyan erős a rúgása, mint az ütése, akkor pár centivel hátrébb gurulok. Ez talán éppen elég ahhoz, hogy ne legyek egy mozdulattal elérhető. Ha elég gyorsan fel tudok állni, elfuthatok. Ha egyáltalán rá tudok állni a jobb lábamra… Ha, ha, ha … Túl sok helyen megdőlhet a tervem, de ezen nem gondolkozhattam. Ez volt az egyetlen ötlet, ami eszembe jutott. És nem volt időm másikat kitervelni. A férfi meglendítette a lábát, én pedig automatikusan behunytam a szememet.  Vártam a fájdalomra, de nem történt semmi. Eltelt egy másodperc, kettő, három. Kinyitottam a szememet. Amit először megláttam, egy csizma volt. Majd, ahogy szép lassan feljebb néztem azt is megtudtam, kié.

Levi állt közvetlenül előttem, ezzel elválasztva a férfit és engem. Ez előbbi lába a levegőben állt meg, és csak éppen nem ért Levihez. Ülőhelyzetbe toltam magamat.  Farlan és Isabel pár másodperccel ezután érkeztek meg Levi mellé, így mind a hárman háttal álltak nekem.

- Tudom kik ezek a kölykök! – az előbb még elhatározottságot sugárzó férfi arcán most félelem jelent meg. – Tűnjünk innen! – kiabált a társainak és nagy termete ellenére gyorsan megfordult.  Ekkor értettem meg, hogy ennek a három srácnak mekkora hírneve is lehet itt lent.

Levi egy lépést tett előre, utánunk akart menni, de Farlan megfogta a csuklóját és egy fejrázással jelezte neki, hogy ne tegye. Majd a szőke fiú leguggolt hozzám.

- Azt hiszem, ezzel kvittek vagyunk – mosolyodott el. Bizonyára érthetetlen arcot vágtam, így gyorsan megmagyarázta. – A múltkor te mentettél meg minket, most mi téged.

Igazis… hiszen nincs egy hete, hogy először találkoztunk, mégis úgy tűnt, mintha fényévekkel ezelőtt lett volna.  Azóta csak az égen láttam őket. És csak az szóbeszédből hallottam róluk, melyek általában szidták mind a hármójukat.

- K.. köszönöm – nyögtem végül ki.

- Á semmiség… Láttuk, hogy szarban vagy, meg hát jöttünk is neked eggyel – vonta meg a vállát Isabel, majd elmosolyodott.

Farlan felállt, és kinyújtotta felém a kezét.  Én elfogadtam, és a segítségével én is talpra küszködtem magamat. Nem kellett volna. Amint a jobb lábamra helyeztem a súlyomat éles fájdalom futott végig a testemen.  Egy pillanatra megtántorodtam, de szerencsére Farlan megtartott.  Gyorsan áthelyeztem a súlyomat a bal lábamra.

- Jól vagy? – engedett el a szőke fiú.

- Persze – hazudtam.  Pár nap múlva kutya baja sem lesz a lábamnak. Most viszont rohadtul fájt, ha használtam. Hogyan fogok én eljutni a lépcsőkhöz? Mindegy… megoldom. A srácokat nem kérhettem meg, hogy segítsenek, mert egy: miért tennék? Hiszen találkoztunk kétszer, akkor is csak néhány szót váltottunk. És nem olyan emberek hírében álltak, akik szívesen segítettek másoknak. Mondjuk itt lent, senkinek nem volt ilyen híre. Itt mindenki a saját túléléséért küzdött. És kettő: még, ha esetleg valamilyen oknál fogva mégis segítenének, a lépcsőknél őrök vannak. Ők meg nem hiszem, hogy szívesen szerveznének be maguknak egy randit a rendőrséggel.

- Rettenetesen szarul hazudsz – fordult meg Levi és nézett a szemembe. Furcsa volt, hogy valaki tényleg szemmagasságban van. Vagyis majdnem.  Amit mondott, viszont távol állt az igazságtól. Igenis jól tudtam hazudni! – Ha jól látom, nem tudsz ráállni a jobb lábadra – majd egy vállrántással elindult felém. Elhaladt mellettem és már a hátam mögül folytatta. – De mindegy is. Gondolom, hamarosan hadsereget küldenek érted, mert nem értél oda valamilyen szaros kékvérű programra. Vagy tudja a franc, hogy miket szokott a te fajtád csinálni azzal a rengetek szabadidejével.

Lépések zajai hangzottak fel. Elindult, a másik kettő meg követte.

„Hadsereg”….”kékvérű”….”te fajtád.”Valami elpattant bennem. A kezeimet ökölbe szorítottam.

- Akkor a te hibád…. – szólaltam meg. Nem kiabáltam, mégis még hallótávolságon belül voltak, mert hallottam, hogy megálltak.

- Mégis miről beszélsz? – csengtek fel Levi érzelemmentes szavai. Egy pillanatra megtántorodtam… Talán nem kéne… De aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Már nagyon régóta ki akarom mondani ezeket a szavakat.  Nem fordultam meg, háttal állva beszéltem.

- Akkor a te hibád, hogy most ott tartasz, ahol! – nem kellett látnom az arcukat, hogy tudjam, dühösek.

- Mégis hogy m..? – de közbevágtam, és Levi nem fejezte be a mondatot.

- Ha te engem azért hibáztatsz, mert oda születtem ahova, akkor te is hibás vagy, ugyanezért. Milyen érzés, ha az ember ezt vágja a fejedhez? Nem ti akartatok ide születni, ebbe a szeméttelepébe, ebbe a nyomorúságba… Ahogy én sem akartam a fenti emberek célpontja lenni, akin ki lehetetett tölteni a felgyülemlett dühöt – persze nem tudhatták, hogy miről beszélek. El sem tudnák képzelni, hogy egy olyan fajta embernek, mint én bármi panaszkodni valója legyen. És igen, volt mindig tető a fejem felett, étel az asztalomon.  De az otthonomat egy kis szoba jelentette, egy olyan ablakkal, amin éppen, hogy besütött a fény. Apámnak hála ott nőttem fel, és, amikor kiszabadultam, akkor az is csak azért volt, mert vagy el akartak rabolni, így pénzt szerezni apámtól (balgaság, apám örülne, ha meghalnék) vagy meg akartak ölni, vagy esetleg apám látszat kedvéért kiküldött a velem egykorú gyerekekhez. Mondanom sem kel, ilyenkor mindig monoklival és lila foltokkal a testemen tértem vissza.  Ők nem hallgatták meg majdnem minden egyes napon azt, hogy az életüknek semmi értelme. Ők ezt mind nem tudhatták. – Azt gondoljátok, hogy csak egy vezetéknév boldogságot jelent? Tévedtek! Igazatok van, nekem soha nem kellett napokig éheznem, lopnom. De higgyétek el én is kaptam az életből hasonló „finomságokat”. Nézzetek magatokra. Itt vagytok egymásnak, segítetek a másiknak és, ha jól gondolom, pénz szűkében sem vagytok annyira, hála a csapatmunkátoknak. Nap, mint nap azért küzdötök, hogy feljuthassatok, és igazatok van. A fenti világ jóval jobb, mint az itteni. De mondok én valamit. Engem minden nap boldogság tölt el, amikor lejöhetek ide, és otthagyhatom azt a házat, amit ti úgy irigyeltek. Mert igen, örülök annak, hogy nem kell azt hallgatnom a családomtól, hogy mégis miért vagyok még életben! – ez utóbbi mondatot nem tudom miért mondtam hangosan is ki. A kezemet a számhoz kaptam, ekkor éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Észre sem vettem, mikor kezdtem el sírni. Gyorsan letöröltem azokat a nyamvadt könnyeket.

Egy pár pillanatig néma csend volt. Féltem megfordulni. Féltem attól, hogy elmentek, vagy, ami még ennél is rosszabb, ott maradtak és végig hallgatták…

Egy kéz érintette meg a vállamat, amitől összerezzentem. Felkaptam a fejemet és Farlan arany szemeivel találkoztam. Ha azt sem vettem észre, hogy sírok, nem csoda, hogy nem tűnt fel, a fiú közelebb jött hozzám.

Levette rólam a szemét és Levire nézett. Még a szemem sarkából el tudtam csípni, ahogy Levi vállat von és elindul. Isabel mellém lépett.

- Mesélj még a fenti világról – nézett rám csillogó szemekkel. De nem tudtam válaszolni. Farlan lehajolt az egyik kezébe vette a két lábamat, még a másikba a testemet. Egy pillanattal ezelőtt még a lábamon álltam, most meg a karjaiban voltam.

- Héj te meg mégis mit? – kerekedett el a szemem. Amikor Levi után indult (, ami pont az ellenkező irányba volt, mint a felszín felé vezető út) egy pillanatra megijedtem.

- Túl sok ember figyelmét hívtad fel a kirohanásoddal. Nem hagyhatunk csak ott, hogy szétszedjenek- hátranéztem. Az utca ugyanolyan kihalt volt, de az ablakok a legtöbb helyen már nyitva voltak.

- Tegyél le! Kérlek! Tudok vigyázni magamra – ez nem volt igaz… De na!

Levi megállt és hátranézett a válla felett. Azoktól a szemektől kirázott a hideg.

- Fejezd be a nyavalygást! – mondta kimérten. A vér megfagyott az ereimbe. Úgy nézett rém, mint, aki a vesémig lát. Sőt nem, a vesémig fel bírná tépni a testemet csupán a pillantásával.

- Azt mondtad nem fognak keresni, ha egy napig nem mész haza ugye? – Levi hangja után Farlané egy angyaléhoz hasonlított. Lassan bólintottam.

- Talán egy hét múlva feltűnne nekik, hogy valami hiányzik – majd eszembe jutott, mit mondott Levi. Gyorsan a számhoz kaptam a kezemet, de szerencsére a fiú már tovább ment. Isabel felnevetett.

- Ne aggódj! Igazából tud kedves lenni! – lépett Farlan mellé. Ebben kételkedtem…. De annyiban hagytam.

- Amúgy hova szándékoztok vinni?

- A szálláshelyünkre, nálunk fogod tölteni az estét, vagy amíg rendbe nem jön a lábad – válaszolt Isabel. Ezen meglepődtem.

- Nem bíztok bennem egy kicsit túlságosan is? Mi van akkor, hogy, ha meggyógyul a lábam, elrohanok a rendőrségre és felfedem, hogy hol laktok. Elég sok ember szeretne holtan látni titeket és egy nem várt támadással még ti sem tudtok sokat kezdeni. Elég csak a múltkorira gondolni, amikor egy olyan ember segítségére szorultatok, mint én.

- Ha azt akarod, hogy hagyunk itt, mondd azt! – ezúttal Levi nem állt meg, sőt inkább felgyorsította a lépteit.  Nem erről volt szó. Egyáltalán nem akartam itt maradni az utca közepén, de ez a hirtelen kedvesség fura volt.

- Ana…a fél város rólad beszél – szólalt meg végül Farlan. Kérdően felhúztam az egyik szemöldökömet. A fel nem tett kérdésre azonnal válaszolt. – Azok, akik nem olyan idióta senkiházik, mint ez a három volt, tisztelnek téged és felnéznek rád. Hálásak neked. Amerre csak megyünk, azt halljuk, hogy a várost járod, és próbálsz másokon segíteni, az életüket jobbá tenni, ahogy csak tőled telik.  Rólad suttog a fél térség. Egy arisztrokata lány, aki leereszkedik a koszba, hogy felsegítsen másokat. Nem, nem rohannál a rendőrséghez, hogy keresztbe tegyél nekünk.

Igaza volt. Nem, nem árulnám el őket. De akkor is, az, hogy a városnak segítek, őket még nem jogosítja fel, hogy nekem segítsenek… De annyiban hagytam. Inkább hálásnak kéne lennem, mint kérdéseke feltennem.

Isabel megbökte a vállamat.

- Szóval válaszolsz? – az agyamba visszakerestem, hogy mire is kellene válaszolnom, de még mielőtt megtaláltam volna, Isabel kisegített. – Milyen ott fent?

- Huuh – igen, ennyit sikerült kinyögnöm.  Farlan karjaiba mocorogni kezdtem zavaromba, majd miután rájöttem, hogy mit csinálok, gyorsan abbahagytam. Soha nem voltam a szavak embere. Összeszedtem a gondolataimat.  – Ott fent minden nap végig sétál a Nap az égen, bár ezt gondolom, tudjátok… Bár este sötét van, mégis a Hold fénye világosabb, mint az itt lenti lámpák. Ha az ember felnéz, csak a végtelenséget látja, egy cseppnyi szabadság. Egy olyan terület, amit nem vesz körül fal…

És csak beszéltem és beszéltem… Meséltem nekik a falakról, a kinti részről, ahova néhány katona jár ki. A fenti katonákról, a kiképzésekről, hogy hogyan lehet valaki katona. Isabel megkérdezte, hogy én miért nem álltam be a seregbe. A válasz egyszerű volt. Az apám szerette fent tartani a látszatott. Nem küldhette a saját lányát csatasorba, főleg, ha ő az egyetlen (jelent pillanatban az egyetlen..) örököse. Persze, ha nagyon ragaszkodtam volna, talán most én is katona lennék.

- Egyszerűen nem volt kedvem – válaszoltam végül.

- Még mindig szarul hazudsz! – vetette hátra Levi. Eddig soha nem mondták nekem, hogy rosszul titkolom az igazságot, a mai napon már kétszer is. És ami a legjobban dühített, hogy mind a két alkalommal eltalálta. Egy mélyet sóhajtottam.

- A rendőrségről biztos ti nektek is meg van a véleményetek. Lusták, naplopók, gondolom soha nem üldöztek titeket sokáig.  A fentiek is ilyenek, ha nem rosszabbak. Rendőr épp ezért soha nem lennék… A felderítők idióták. Mégis csodálom őket, hisznek valamibe és megpróbálják megvalósítani, de akkor is idióták, akik a halálba rohannak. Ami a helyőrséget illeti.  Ugyanaz a véleményem, mint a rendőrökről. És amúgy sem vagyok katonának való, hisz az a három részeg pasas is egy ütéssel tett harcképtelennél. Most elégedett vagy? – de nem válaszolt. Ez idegesített… Isabel  azonban nem hagyott túl sok időt, hogy a dühömre koncentrálhassak. Kérdéseket tett fel a fenti házakról, az állatokról, a királyról.

Egy pici szünetet tartott, amikor egy háztömb elé értünk.  Kevésbé düledezett, mint a legtöbb, az ablakai megvoltak. Persze ugyanolyan silányan néztek ki a szürke falak, mint itt lent szinte minden.

Farlan bevitt és egy kanapészerűségre ültetett. A házban nem volt sok bútor. A kanapé, amin ültem, azon kívül egy fa étkezőasztal, körülötte több székkel.  A szoba egyik sarka konyhának volt kialakítva. Egy pult fölött kisebb szekrények voltak elhelyezve. A másik sarokba nagy szekrények voltak, bár a többségről meg tudtam állapítani, hogy üresek. A helyiségből három ajtó nyílt, feltehetően a srácok szobájába.  Az egész ház meglepően tiszta volt.

A többiek a székeken foglaltak helyet velem szemben.

- Otthon megirigyelnék ezt a tisztaságot! – néztem végig rajtuk, majd megállapodott a szemem Levin. – Gondolom ez a te műved! – nem lepődött meg. Kezdtem kételkedni benne, hogy egyáltalán tudja e mik azok az érzelmek… Isabel és Farlan tekintetet viszont elárulta, hogy igazam van.

- Miből gondolod? –nézett velem farkasszemet a fekete hajú fiú. Ettől megijedtem. Mármint az emberek nem szerettek a szemembe nézni, és azonnal elkapták a tekintetüket. A felemás szemszín megijesztette őket. De Levi még mindig a szemembe nézett, várva a válaszomat.

- Lehet, hogy nem tudok hazudni – de tudok! – Viszont jó emberismerő vagyok.

Isabel gyorsan témát váltott.

- Ana, neked születésedtől ilyenek a szemeid? – bár ártatlan kérdés volt, megborzongtam. Nem ettől a kérdéstől, hanem azoktól, amiket ez szülni fog. Eddig csak a fenti világról volt szó, és nem rólam… Szerencsémre. Remélve, hogy nem fog többet kérdezni a családomról és rólam, válaszoltam.

- Igen! Elvileg, amikor születtem az orvos majdnem elejtett, amikor meglátta a szemeimet – vállat vontam. – Talán nem is csoda. Ha a tükörképemet látom, néha én is megijedek – mosolyodtam el keserűen. De a többiek nem.

- Szerintem nem csak majdnem ejtettek el. Tuti a fejedre estél kiskorodban! – forgatta a szemeit Levi. Várjunk! Ez szarkasztika volt? Az érzelmekből ered… Jesszus, talán mégis képes érezni? De a megnyilvánulását nem értettem, egészen addig, amíg Farlan meg nem szólalt.

- Szerintem nagyon szép szemeid vannak! – mosolygott rám. Éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat. És most először én nem tudtam valaki szemébe nézni.

Szerencsémre a beszélgetés átterelődött másra, ami nem én voltam.

Nem tudom, mikor aludtam el, de még emlékeztem az utolsó beszélgetés foszlányokra, bár ekkor már biztos csukva volt a szemem.

- Hogy tud valaki így elaludni? – ez Levi hangja volt.

- Ahogy te képes vagy bármit kitakarítani! Úgy hiszem mindannyiunknak van valamilyen furcsasága – kelt Farlan a védelmemre.

Ha lett volna elég energiám, elmosolyodtam volna. Akkor még nem tudták, hogy én tényleg képes vagyok bárhol, bármikor elaludni, ezzel furcsa helyzetekbe hozni magamat… Hányszor is fordult elő, hogy a furcsa szokásom miatt bajba keveredtem, és ők mentettek ki? Megszámlálhatatlanul sokszor.  És persze ezeket később felemlegették nekem és együtt nevettünk rajta…

Régi idők… Senkinek sem volt jó, én el akartam kerülni otthonról, ők fel akarták fedezni a felszínt.  Mégis, azok voltak azok az idők, amikbe bármikor visszamennék. Bármit megadnék érte. Akkor még boldogok voltunk, még, ha csak korlátozottan is, reménykedtünk abban, hogy az álmaink valóra válnak… Mert voltak álmaink, és reményeink… Mára ezek eltűntek. Az álmok valóra váltak, de kiderültek, hogy nem szépek voltak, ahogy mi gondoltuk. Ezek rémálmok voltak, és mi nem gondoltunk bele, hogy mit is akarunk…