2. fejezet A múlt történései

 *Ana és a srácok első találkozása után pár nappal*

Hetek óta jártam le a földalatti városba másokon segíteni. Mégis a térség fele úgy nézett rám, mintha egy kis kanál vízbe meg tudna fojtani.  Mind ezt persze azért, mert oda születtem, ahova.

Azonban a sok szúrós tekintetett, összehúzott szemöldököt, összepréselt szájat egy pillanat alatt el tudtam felejteni, amikor olyan emberek hálás szemeibe néztem, akiknek én segítettem.  Hasznosnak éreztem magamat.

Barátságosan elköszöntem egy idősödő nőtől, akinek a lábát ápoltam. Itt lent a lábi fájdalmak gyakoribbak, mint fent a bogarak… Talán a Nap fényének hiányától.

Mikor kiléptem az ajtón körbenéztem. Soha nem tudtam mennyi az idő, ha itt lent voltam. A Nap hiánya megzavarta az én érzékszerveimet is. De abban biztos voltam, hogy már esteledett fent. Ha haza akartam érni vacsorára, sietnem kellett.  Megszaporáztam a lépteimet a lépcsők irányába.

Bár végül is kinek tűnne fel, ha nem ülök az asztalnál? A válasz: senkinek. Általában egyedül ettem, a többiek valamilyen kifogást keresve a szobájukba zárkóztak. Végül újra lassabban mentem. Hiszen úgy sem sietek sehova… Legfőképpen nem haza.

A bátyáim, akik ugyan csak a féltestvéreim mégis, hozzánk költöztek.  Soha nem jöttem ki velük, hát amióta egy légtérbe kell tartozódnunk…   Christofer, aki nálam hét évvel volt idősebb, ma lépett be a rendőrségbe, apám legnagyobb bánatára. Vagyis nem, apám legnagyobb bánata az volt, hogy megszülettem… ( Ugyanis, ha én nem lennék, hosszas kalamajka után, de el tudná hagyni anyámat és elvehetné az egyik féltestvérem anyját, ezzel megkapva azt, amit leginkább akart. Egy fiú örököst. De, mivel itt vagyok én, a mostani házasságából egy gyerek, kizárt dolog, hogy el tudja hagyni a feleségét. Nemesi családban ezt nem lehet megcsinálni.) Szóval Christofer belépett a rendőrök közé, apám második legnagyobb bánatára.  Így ő már biztos nem foglalhatja el a helyét halála után.

A másik testvéremet, Josephet szőke hajjal, kék szemmel, széles vállal és angyali arccal áldotta meg az ég. A lányok kedvence volt, és ezt ki is használta. Így apám magához vette, hogy megnevelje…  Már éppen elég probléma volt, hogy Joseph hozzánk költözik, de miért kellett vele jönnie Christofernek is? Valaki tuti összeesküdött ott fent ellenem – néztem fel az égre.

Teljesen a gondolataimba merültem, így csak az utolsó pillanatban láttam meg, hogy három férfi zárja el előlem az utat.  Kevesebb, mint egy méter volt köztünk, és az arcuk, no meg a testükből áradó alkohol szaga, nem sok jót ígért. Amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam és elindultam a másik irányba. Vagyis indultam volna, de az egyik férfi elkapta a csuklómat.

- Miben segíthetek? – fordultam vissza. A hangom közömbös volt, annak ellenére, hogy a szívem a torkomba dobogott. 

Az ütésre nem számítottam. A férfi keze olyan gyorsan érte el az arcomat, hogy mire feleszméltem már esélyem sem lett volna védekezni.  A pofonnak akkora ereje volt, hogy egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat. A jobb lábammal próbáltam kitámasztani magamat, de hála az itteni rossz utaknak egy kisebb gödörbe léptem, ami épp elég volt ahhoz, hogy ne tudjak megállni a lábamon és elessek.  Felszisszentem fájdalmamba. Nem az ütéstől, hanem az eséstől. A jobb bokámba éles fájdalom nyilallt. Feltehetően sikerült olyan bénán elesnem, hogy kibicsaklott.

- A te fajtádnak nem kéne ide lejárnia! A szaros kis pénze mögött kéne ülnie – krákogta a férfi. Beszéd közben egy halom nyál repült ki a szájából.

- Várj! Talán kérhetnénk érte váltságdíjat! – lépett közelebb a másik. 

- Előbb megölnének minket – sziszegte a harmadik. – Azt mondom, játszadozzunk el vele egy kicsit – az arcán lévő vigyor nagyon nem tetszett.

Az agyam zakatolva kiutat keresett. Ekkor vettem észre, hogy az utca teljesen kihalt. Az ablakok minden ház ajtaján csukva voltak. Hát persze… Itt senki nem keveredett bele a másik ügyébe.

- Na milyen érzés? Ott a sárba és koszban hemperegni egy olyannak, mint te? – az, aki megütött felemelte a lábát. Előre láttam, hogy mit akar csinálni.  Meg akart rúgni. A testem tized másodpercek alatt reagált, a lábamat felhúztam a hasam elé, a kezemmel az arcomat védtem. Az agyamba a fogaskerekek csikorogtak. Ha olyan erős a rúgása, mint az ütése, akkor pár centivel hátrébb gurulok. Ez talán éppen elég ahhoz, hogy ne legyek egy mozdulattal elérhető. Ha elég gyorsan fel tudok állni, elfuthatok. Ha egyáltalán rá tudok állni a jobb lábamra… Ha, ha, ha … Túl sok helyen megdőlhet a tervem, de ezen nem gondolkozhattam. Ez volt az egyetlen ötlet, ami eszembe jutott. És nem volt időm másikat kitervelni. A férfi meglendítette a lábát, én pedig automatikusan behunytam a szememet.  Vártam a fájdalomra, de nem történt semmi. Eltelt egy másodperc, kettő, három. Kinyitottam a szememet. Amit először megláttam, egy csizma volt. Majd, ahogy szép lassan feljebb néztem azt is megtudtam, kié.

Levi állt közvetlenül előttem, ezzel elválasztva a férfit és engem. Ez előbbi lába a levegőben állt meg, és csak éppen nem ért Levihez. Ülőhelyzetbe toltam magamat.  Farlan és Isabel pár másodperccel ezután érkeztek meg Levi mellé, így mind a hárman háttal álltak nekem.

- Tudom kik ezek a kölykök! – az előbb még elhatározottságot sugárzó férfi arcán most félelem jelent meg. – Tűnjünk innen! – kiabált a társainak és nagy termete ellenére gyorsan megfordult.  Ekkor értettem meg, hogy ennek a három srácnak mekkora hírneve is lehet itt lent.

Levi egy lépést tett előre, utánunk akart menni, de Farlan megfogta a csuklóját és egy fejrázással jelezte neki, hogy ne tegye. Majd a szőke fiú leguggolt hozzám.

- Azt hiszem, ezzel kvittek vagyunk – mosolyodott el. Bizonyára érthetetlen arcot vágtam, így gyorsan megmagyarázta. – A múltkor te mentettél meg minket, most mi téged.

Igazis… hiszen nincs egy hete, hogy először találkoztunk, mégis úgy tűnt, mintha fényévekkel ezelőtt lett volna.  Azóta csak az égen láttam őket. És csak az szóbeszédből hallottam róluk, melyek általában szidták mind a hármójukat.

- K.. köszönöm – nyögtem végül ki.

- Á semmiség… Láttuk, hogy szarban vagy, meg hát jöttünk is neked eggyel – vonta meg a vállát Isabel, majd elmosolyodott.

Farlan felállt, és kinyújtotta felém a kezét.  Én elfogadtam, és a segítségével én is talpra küszködtem magamat. Nem kellett volna. Amint a jobb lábamra helyeztem a súlyomat éles fájdalom futott végig a testemen.  Egy pillanatra megtántorodtam, de szerencsére Farlan megtartott.  Gyorsan áthelyeztem a súlyomat a bal lábamra.

- Jól vagy? – engedett el a szőke fiú.

- Persze – hazudtam.  Pár nap múlva kutya baja sem lesz a lábamnak. Most viszont rohadtul fájt, ha használtam. Hogyan fogok én eljutni a lépcsőkhöz? Mindegy… megoldom. A srácokat nem kérhettem meg, hogy segítsenek, mert egy: miért tennék? Hiszen találkoztunk kétszer, akkor is csak néhány szót váltottunk. És nem olyan emberek hírében álltak, akik szívesen segítettek másoknak. Mondjuk itt lent, senkinek nem volt ilyen híre. Itt mindenki a saját túléléséért küzdött. És kettő: még, ha esetleg valamilyen oknál fogva mégis segítenének, a lépcsőknél őrök vannak. Ők meg nem hiszem, hogy szívesen szerveznének be maguknak egy randit a rendőrséggel.

- Rettenetesen szarul hazudsz – fordult meg Levi és nézett a szemembe. Furcsa volt, hogy valaki tényleg szemmagasságban van. Vagyis majdnem.  Amit mondott, viszont távol állt az igazságtól. Igenis jól tudtam hazudni! – Ha jól látom, nem tudsz ráállni a jobb lábadra – majd egy vállrántással elindult felém. Elhaladt mellettem és már a hátam mögül folytatta. – De mindegy is. Gondolom, hamarosan hadsereget küldenek érted, mert nem értél oda valamilyen szaros kékvérű programra. Vagy tudja a franc, hogy miket szokott a te fajtád csinálni azzal a rengetek szabadidejével.

Lépések zajai hangzottak fel. Elindult, a másik kettő meg követte.

„Hadsereg”….”kékvérű”….”te fajtád.”Valami elpattant bennem. A kezeimet ökölbe szorítottam.

- Akkor a te hibád…. – szólaltam meg. Nem kiabáltam, mégis még hallótávolságon belül voltak, mert hallottam, hogy megálltak.

- Mégis miről beszélsz? – csengtek fel Levi érzelemmentes szavai. Egy pillanatra megtántorodtam… Talán nem kéne… De aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Már nagyon régóta ki akarom mondani ezeket a szavakat.  Nem fordultam meg, háttal állva beszéltem.

- Akkor a te hibád, hogy most ott tartasz, ahol! – nem kellett látnom az arcukat, hogy tudjam, dühösek.

- Mégis hogy m..? – de közbevágtam, és Levi nem fejezte be a mondatot.

- Ha te engem azért hibáztatsz, mert oda születtem ahova, akkor te is hibás vagy, ugyanezért. Milyen érzés, ha az ember ezt vágja a fejedhez? Nem ti akartatok ide születni, ebbe a szeméttelepébe, ebbe a nyomorúságba… Ahogy én sem akartam a fenti emberek célpontja lenni, akin ki lehetetett tölteni a felgyülemlett dühöt – persze nem tudhatták, hogy miről beszélek. El sem tudnák képzelni, hogy egy olyan fajta embernek, mint én bármi panaszkodni valója legyen. És igen, volt mindig tető a fejem felett, étel az asztalomon.  De az otthonomat egy kis szoba jelentette, egy olyan ablakkal, amin éppen, hogy besütött a fény. Apámnak hála ott nőttem fel, és, amikor kiszabadultam, akkor az is csak azért volt, mert vagy el akartak rabolni, így pénzt szerezni apámtól (balgaság, apám örülne, ha meghalnék) vagy meg akartak ölni, vagy esetleg apám látszat kedvéért kiküldött a velem egykorú gyerekekhez. Mondanom sem kel, ilyenkor mindig monoklival és lila foltokkal a testemen tértem vissza.  Ők nem hallgatták meg majdnem minden egyes napon azt, hogy az életüknek semmi értelme. Ők ezt mind nem tudhatták. – Azt gondoljátok, hogy csak egy vezetéknév boldogságot jelent? Tévedtek! Igazatok van, nekem soha nem kellett napokig éheznem, lopnom. De higgyétek el én is kaptam az életből hasonló „finomságokat”. Nézzetek magatokra. Itt vagytok egymásnak, segítetek a másiknak és, ha jól gondolom, pénz szűkében sem vagytok annyira, hála a csapatmunkátoknak. Nap, mint nap azért küzdötök, hogy feljuthassatok, és igazatok van. A fenti világ jóval jobb, mint az itteni. De mondok én valamit. Engem minden nap boldogság tölt el, amikor lejöhetek ide, és otthagyhatom azt a házat, amit ti úgy irigyeltek. Mert igen, örülök annak, hogy nem kell azt hallgatnom a családomtól, hogy mégis miért vagyok még életben! – ez utóbbi mondatot nem tudom miért mondtam hangosan is ki. A kezemet a számhoz kaptam, ekkor éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Észre sem vettem, mikor kezdtem el sírni. Gyorsan letöröltem azokat a nyamvadt könnyeket.

Egy pár pillanatig néma csend volt. Féltem megfordulni. Féltem attól, hogy elmentek, vagy, ami még ennél is rosszabb, ott maradtak és végig hallgatták…

Egy kéz érintette meg a vállamat, amitől összerezzentem. Felkaptam a fejemet és Farlan arany szemeivel találkoztam. Ha azt sem vettem észre, hogy sírok, nem csoda, hogy nem tűnt fel, a fiú közelebb jött hozzám.

Levette rólam a szemét és Levire nézett. Még a szemem sarkából el tudtam csípni, ahogy Levi vállat von és elindul. Isabel mellém lépett.

- Mesélj még a fenti világról – nézett rám csillogó szemekkel. De nem tudtam válaszolni. Farlan lehajolt az egyik kezébe vette a két lábamat, még a másikba a testemet. Egy pillanattal ezelőtt még a lábamon álltam, most meg a karjaiban voltam.

- Héj te meg mégis mit? – kerekedett el a szemem. Amikor Levi után indult (, ami pont az ellenkező irányba volt, mint a felszín felé vezető út) egy pillanatra megijedtem.

- Túl sok ember figyelmét hívtad fel a kirohanásoddal. Nem hagyhatunk csak ott, hogy szétszedjenek- hátranéztem. Az utca ugyanolyan kihalt volt, de az ablakok a legtöbb helyen már nyitva voltak.

- Tegyél le! Kérlek! Tudok vigyázni magamra – ez nem volt igaz… De na!

Levi megállt és hátranézett a válla felett. Azoktól a szemektől kirázott a hideg.

- Fejezd be a nyavalygást! – mondta kimérten. A vér megfagyott az ereimbe. Úgy nézett rém, mint, aki a vesémig lát. Sőt nem, a vesémig fel bírná tépni a testemet csupán a pillantásával.

- Azt mondtad nem fognak keresni, ha egy napig nem mész haza ugye? – Levi hangja után Farlané egy angyaléhoz hasonlított. Lassan bólintottam.

- Talán egy hét múlva feltűnne nekik, hogy valami hiányzik – majd eszembe jutott, mit mondott Levi. Gyorsan a számhoz kaptam a kezemet, de szerencsére a fiú már tovább ment. Isabel felnevetett.

- Ne aggódj! Igazából tud kedves lenni! – lépett Farlan mellé. Ebben kételkedtem…. De annyiban hagytam.

- Amúgy hova szándékoztok vinni?

- A szálláshelyünkre, nálunk fogod tölteni az estét, vagy amíg rendbe nem jön a lábad – válaszolt Isabel. Ezen meglepődtem.

- Nem bíztok bennem egy kicsit túlságosan is? Mi van akkor, hogy, ha meggyógyul a lábam, elrohanok a rendőrségre és felfedem, hogy hol laktok. Elég sok ember szeretne holtan látni titeket és egy nem várt támadással még ti sem tudtok sokat kezdeni. Elég csak a múltkorira gondolni, amikor egy olyan ember segítségére szorultatok, mint én.

- Ha azt akarod, hogy hagyunk itt, mondd azt! – ezúttal Levi nem állt meg, sőt inkább felgyorsította a lépteit.  Nem erről volt szó. Egyáltalán nem akartam itt maradni az utca közepén, de ez a hirtelen kedvesség fura volt.

- Ana…a fél város rólad beszél – szólalt meg végül Farlan. Kérdően felhúztam az egyik szemöldökömet. A fel nem tett kérdésre azonnal válaszolt. – Azok, akik nem olyan idióta senkiházik, mint ez a három volt, tisztelnek téged és felnéznek rád. Hálásak neked. Amerre csak megyünk, azt halljuk, hogy a várost járod, és próbálsz másokon segíteni, az életüket jobbá tenni, ahogy csak tőled telik.  Rólad suttog a fél térség. Egy arisztrokata lány, aki leereszkedik a koszba, hogy felsegítsen másokat. Nem, nem rohannál a rendőrséghez, hogy keresztbe tegyél nekünk.

Igaza volt. Nem, nem árulnám el őket. De akkor is, az, hogy a városnak segítek, őket még nem jogosítja fel, hogy nekem segítsenek… De annyiban hagytam. Inkább hálásnak kéne lennem, mint kérdéseke feltennem.

Isabel megbökte a vállamat.

- Szóval válaszolsz? – az agyamba visszakerestem, hogy mire is kellene válaszolnom, de még mielőtt megtaláltam volna, Isabel kisegített. – Milyen ott fent?

- Huuh – igen, ennyit sikerült kinyögnöm.  Farlan karjaiba mocorogni kezdtem zavaromba, majd miután rájöttem, hogy mit csinálok, gyorsan abbahagytam. Soha nem voltam a szavak embere. Összeszedtem a gondolataimat.  – Ott fent minden nap végig sétál a Nap az égen, bár ezt gondolom, tudjátok… Bár este sötét van, mégis a Hold fénye világosabb, mint az itt lenti lámpák. Ha az ember felnéz, csak a végtelenséget látja, egy cseppnyi szabadság. Egy olyan terület, amit nem vesz körül fal…

És csak beszéltem és beszéltem… Meséltem nekik a falakról, a kinti részről, ahova néhány katona jár ki. A fenti katonákról, a kiképzésekről, hogy hogyan lehet valaki katona. Isabel megkérdezte, hogy én miért nem álltam be a seregbe. A válasz egyszerű volt. Az apám szerette fent tartani a látszatott. Nem küldhette a saját lányát csatasorba, főleg, ha ő az egyetlen (jelent pillanatban az egyetlen..) örököse. Persze, ha nagyon ragaszkodtam volna, talán most én is katona lennék.

- Egyszerűen nem volt kedvem – válaszoltam végül.

- Még mindig szarul hazudsz! – vetette hátra Levi. Eddig soha nem mondták nekem, hogy rosszul titkolom az igazságot, a mai napon már kétszer is. És ami a legjobban dühített, hogy mind a két alkalommal eltalálta. Egy mélyet sóhajtottam.

- A rendőrségről biztos ti nektek is meg van a véleményetek. Lusták, naplopók, gondolom soha nem üldöztek titeket sokáig.  A fentiek is ilyenek, ha nem rosszabbak. Rendőr épp ezért soha nem lennék… A felderítők idióták. Mégis csodálom őket, hisznek valamibe és megpróbálják megvalósítani, de akkor is idióták, akik a halálba rohannak. Ami a helyőrséget illeti.  Ugyanaz a véleményem, mint a rendőrökről. És amúgy sem vagyok katonának való, hisz az a három részeg pasas is egy ütéssel tett harcképtelennél. Most elégedett vagy? – de nem válaszolt. Ez idegesített… Isabel  azonban nem hagyott túl sok időt, hogy a dühömre koncentrálhassak. Kérdéseket tett fel a fenti házakról, az állatokról, a királyról.

Egy pici szünetet tartott, amikor egy háztömb elé értünk.  Kevésbé düledezett, mint a legtöbb, az ablakai megvoltak. Persze ugyanolyan silányan néztek ki a szürke falak, mint itt lent szinte minden.

Farlan bevitt és egy kanapészerűségre ültetett. A házban nem volt sok bútor. A kanapé, amin ültem, azon kívül egy fa étkezőasztal, körülötte több székkel.  A szoba egyik sarka konyhának volt kialakítva. Egy pult fölött kisebb szekrények voltak elhelyezve. A másik sarokba nagy szekrények voltak, bár a többségről meg tudtam állapítani, hogy üresek. A helyiségből három ajtó nyílt, feltehetően a srácok szobájába.  Az egész ház meglepően tiszta volt.

A többiek a székeken foglaltak helyet velem szemben.

- Otthon megirigyelnék ezt a tisztaságot! – néztem végig rajtuk, majd megállapodott a szemem Levin. – Gondolom ez a te műved! – nem lepődött meg. Kezdtem kételkedni benne, hogy egyáltalán tudja e mik azok az érzelmek… Isabel és Farlan tekintetet viszont elárulta, hogy igazam van.

- Miből gondolod? –nézett velem farkasszemet a fekete hajú fiú. Ettől megijedtem. Mármint az emberek nem szerettek a szemembe nézni, és azonnal elkapták a tekintetüket. A felemás szemszín megijesztette őket. De Levi még mindig a szemembe nézett, várva a válaszomat.

- Lehet, hogy nem tudok hazudni – de tudok! – Viszont jó emberismerő vagyok.

Isabel gyorsan témát váltott.

- Ana, neked születésedtől ilyenek a szemeid? – bár ártatlan kérdés volt, megborzongtam. Nem ettől a kérdéstől, hanem azoktól, amiket ez szülni fog. Eddig csak a fenti világról volt szó, és nem rólam… Szerencsémre. Remélve, hogy nem fog többet kérdezni a családomról és rólam, válaszoltam.

- Igen! Elvileg, amikor születtem az orvos majdnem elejtett, amikor meglátta a szemeimet – vállat vontam. – Talán nem is csoda. Ha a tükörképemet látom, néha én is megijedek – mosolyodtam el keserűen. De a többiek nem.

- Szerintem nem csak majdnem ejtettek el. Tuti a fejedre estél kiskorodban! – forgatta a szemeit Levi. Várjunk! Ez szarkasztika volt? Az érzelmekből ered… Jesszus, talán mégis képes érezni? De a megnyilvánulását nem értettem, egészen addig, amíg Farlan meg nem szólalt.

- Szerintem nagyon szép szemeid vannak! – mosolygott rám. Éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat. És most először én nem tudtam valaki szemébe nézni.

Szerencsémre a beszélgetés átterelődött másra, ami nem én voltam.

Nem tudom, mikor aludtam el, de még emlékeztem az utolsó beszélgetés foszlányokra, bár ekkor már biztos csukva volt a szemem.

- Hogy tud valaki így elaludni? – ez Levi hangja volt.

- Ahogy te képes vagy bármit kitakarítani! Úgy hiszem mindannyiunknak van valamilyen furcsasága – kelt Farlan a védelmemre.

Ha lett volna elég energiám, elmosolyodtam volna. Akkor még nem tudták, hogy én tényleg képes vagyok bárhol, bármikor elaludni, ezzel furcsa helyzetekbe hozni magamat… Hányszor is fordult elő, hogy a furcsa szokásom miatt bajba keveredtem, és ők mentettek ki? Megszámlálhatatlanul sokszor.  És persze ezeket később felemlegették nekem és együtt nevettünk rajta…

Régi idők… Senkinek sem volt jó, én el akartam kerülni otthonról, ők fel akarták fedezni a felszínt.  Mégis, azok voltak azok az idők, amikbe bármikor visszamennék. Bármit megadnék érte. Akkor még boldogok voltunk, még, ha csak korlátozottan is, reménykedtünk abban, hogy az álmaink valóra válnak… Mert voltak álmaink, és reményeink… Mára ezek eltűntek. Az álmok valóra váltak, de kiderültek, hogy nem szépek voltak, ahogy mi gondoltuk. Ezek rémálmok voltak, és mi nem gondoltunk bele, hogy mit is akarunk…