3. fejezet Oly sok év után újra

Nem hittem volna, hogy képes valaki álmába sírni… Tévedtem. Ebben is, mint oly sok mindenben. Letöröltem a kézfejemmel az arcomon lévő könnyeket. Felültem az ágyamban és kinéztem az ablakon. Odakint a Nap már réges rég az égen volt. Mióta a kórházban dolgoztam egyetlen egy napot sem hagytam ki a munkámból. Itt az ideje ennek.

A tegnapi ruhám volt még rajtam. Attól, hogy benne aludtam teljesen összegyűrődött. Mérgesen kaptam le magamról, és mit sem törődve azzal, hogy nappal van, felvettem a pizsamámat. Egy fekete atléta, ugyanilyen színű bugyival, teljesen megfelelt a mai napomhoz. Úgy sem szándékoztam sehova sem menni, és senkivel sem találkozni.

Kiléptem a szobámból és a konyha felé vettem az irányt. Éhes voltam, ami, hogy már dél volt, nem is volt csoda.

Egy kis házban laktam a legbelső falon belül. Egyedül. Szerencsémre sikerült elszakadnom a családomtól. A térség ellenkező irányába költöztem, így már látni is alig látom őket.

A házam, kicsinysége ellenére kétemeletes volt. A felső szinten az én szobám egy mosdó, illetve egy teljesen üres szoba volt. Soha nem tudtam, hogy azt a szobát mire használjam. Ha lementem a lépcsőn a nappalimba találtam magamat. A bejárati ajtó is ide nyílt. A konyám szintén itt lent volt, és a nappalimból lehetett elérni. 

Kábán mentem le a lépcsőn, az alsó fok hangosan nyikorgott, amikor ráhelyeztem a súlyomat. Mióta itt éltem, ez volt az egyetlen lépcsőfok, ami nyikorgott.

A konyhába csináltam egy gyors levest, amit átöntöttem egy bögrébe. A meleg étellel a kezemben ültem fel a konyhapultra, az ablakkal szembe. A hátamat a falnak döntöttem és a kinti életet kémleltem.

Két kisgyerek fakardokkal a kezükben harcolt egymással, nem messze tőlük egy anyuka dorgálta kisfiát. Az utca tele volt kis bódékkal, ahol árusok árulták saját kis dolgaikat. Az emberek meg-megálltak nézelődni, alkudoztak, vagy éppen csak csodálták a kirakatot. Az árusok arcán mosoly villant, amikor egy lehetséges vevő lépett közelebb a pulthoz. Kedvesen köszöntötték és nagy kézmozdulatokkal próbálták bebizonyítani, hogy igenis az ő árujuk a legjobb.

A legtöbb ember, akinek az arcát jó alaposan megnéztem… boldognak látszott. Nem is csoda. Itt a legbelső falon belül senki nem szűkölködött semmiben. Mindenkinek volt tető a feje felett, mindennap étel az asztalán. A szegénység itt nem nagyon fordult elő.

Mégis.. minden embernek vannak problémái. Senkinek nincs tökéletes élete. Az utcán sétáló boldognak látszó embereknek sincs. De a legtöbben képesek túllépni rajtuk.

A bögrémbe néztem, ahol a saját arcom tükröződött vissza a leves felületén.  

Akkor én miért nem? Én miért nem vagyok képes túljutni a sajátjaimon? Azonban válasz nem kaptam a tükörképemtől.  Inkább visszafordultam az ablakhoz és a kinti életet figyeltem. Nem tudom mennyi ideig ültem ott.

Már kihűlt a leves, amikor  kopogtatásra lettem  figyelmes. Nem törődtem vele. Mint említettem, nem kívántam senkivel sem találkozni. A kinti ember, azonban nem adta fel, miután első próbálkozásra nem kapott választ. Újra kopogott. Ekkor bevillant egy tegnap esti emlék. Az érzelmeimmel küszködve szaladtam be azon az ajtón, és meg sem álltam a szobámig. Ami azt jelentette, hogy a bejárati ajtó nyitva volt.

Olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, leugrottam az konyhapultról és az ajtó felé kezdtem el rohanni. Már a nappaliba voltam, amikor rájöttem, hogy későn reagáltam. Az ajtó már nyitva volt, és a küszöbömön állt az az alak, akit most semmiképp nem akartam látni.

Valószínűleg, ha nem lettem volna dühös, akkor zavart volna, hogy egy kis trikóba és bugyiba, össze-visszaálló hajjal állok valaki előtt. De ez most nem érdekelt.

Az egyetlen, amire összpontosítani tudtam, az a felgyülemlett dühöm, ahogy Erwin Smitre néztem.

Ő azonban nem úgy gondolkodott, mint én. Amint meglátott, rögtön elkapta a fejét, és valami bocsánat félét motyogott, de nem is figyeltem rá. Az egyetlen, ami felkeltette az érdeklődésemet az volt, hogy Erwin zavarában egy lépést hátralépett. Ezt kihasználva, és, hogy nem néz rám, előre futottam pár lépést, ami pont elég volt, hogy elérjem az ajtót, és nagy lendülettel becsaphassam. Az utolsó kép, amit láttam, az Erwin meglepődött tekintete volt. Ha akarta volna, megállíthatott volna. Meg tudta volna akadályozni, hogy becsapjam előtte az ajtót, de nem tette. Elfordítottam a zárat, és az ajtónak dőltem.

- Ana! – a hangját az ajtó tompította, de ennek ellenére tisztán hallottam. Nem akartam végig hallgatni, hogy mit mondd. De mégis ott maradtam. A hátamat az ajtónak döntöttem és lecsúsztam ülő pozícióba.  – Nem élhetsz a múltban örökké! – Erwin szavai méregként hatoltak az ereimbe. Hogy nem élhetek a múltba? Hisz évekig próbáltam elfojtani az emlékeimet! Egy kis ládába csomagoltam őket és feltettem egy olyan polcra, az agyamba, ahol soha nem fogom elérni. Az, hogy most mégis leborult az a láda, az ő hibájuk. Az övé és Levi-jé! – Túl kell lépned rajta! Meghoztál egy döntést, élned kell a következményeivel. Bármit is csinálsz, a múltat nem fogod tudni megváltoztatni! Azon kéne lenned, hogy a jövőben élhess, és ne a múlt árnyai kísérjenek!

Legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezeimet. De nem tettem.  Mégis miért? Miért van itt? Annyi más ember van, akiknek prédikálhatna… Azok a családok, akik rokonaikat miatta vesztették el. Akkor miért az én ajtóm előtt áll? Az agyam egy kis hátsó zuga azonban tudta a választ. Évekkel ezelőtt Levi-t sikerült meggyőznie pár szép szóval, hogy maradjon a felderítőknél. Engem azonban nem.  És most, hogy újra találkoztunk megint megpróbálja feltenni azt az ajánlatot, amit évekkel ezelőtt visszautasítottam.  Nem, nem akartam újra csatlakozni a felderítőhöz. Sem akkor sem most. Elegem volt a felderítőkből, az óriásokból és legfőképpen Erwin Smitből! Még mielőtt tovább folytatta volna ezt az idétlen beszédet, én akartam elmondani a saját mondókámat.

- Levi teljesen más, mint én! – bár a hangom halk volt, biztos voltam benne, hogy hallja, és abban is, hogy tudja, miért hasonlítom magam Levi-hoz. Amióta csak ismerem Erwint, egy kalap alatt kezelt Levi-jal. Csak azért, mert egy időben ismerkedtünk meg. Pedig én és a fiú ég és föld voltunk. – Őt talán meg lehet győzni ilyen szavakkal. Őt abban a tudatban nevelték, hogy egy pillanat alatt elveszíthet mindent. És, hogy ezen túl kell lépnie. Ezt gyerekkora óta tudja. Ha ma mindenki meghalna, akit ismer, akkor kiborulna. De holnap már mindent folytatna úgy, mintha semmisem történt volna. Én nem ilyen vagyok! Én nem tudom az érzelmeimet elnyomni úgy, mint ő! – szaggatottan vettem a levegőt a végére már. A térdeimet összekulcsoltam a kezemmel. Ez kicsi védelmi érzést nyújtott. Azt akartam, hogy Erwin mennyen el… Vagyis nem! Azt akartam, hogy nyelje el a föld, de tudtam, hogy ez úgysem fog bekövetkezni.

- Tudom, hogy nem olyan vagy, mint ő, de… - kezdett bele. A francokat tudja! Ha tudta volna, nem állt volna most az ajtóm előtt. Elegem volt. Most már tényleg nem akartam meghallgatni, amit mondani szeretne nekem.

- Menjen el! – jelentettem ki ellentmondás nem tűrő hangon, mielőtt folytathatta volna.

- Ana! Figyelj, én… - próbálkozott tovább. De újra közbe vágtam. Ezúttal kiabáltam.

- Azt mondtam tűnjön el!

Megtette hatását. Halottam a tornác fájának ropogását, ahogy Erwin megfordult. Azt hittem megúsztam, de még gyorsan hozzá tette, mielőtt elment volna.  

- Nem élhetsz örökre a döntéseid súlya alatt! – majd a lépései halkulása bizonyította, hogy tényleg elment.

Kedvem támadt feltépni az ajtót és utána rohanni, hogy a saját két kezemmel kaparjam ki a szemeit. De akkor a kezére játszottam volna. Utána rohantam volna és ő így befejezhette volna a mondandóját.

Percekig, vagy talán órákig ültem még ott a földön. Az időérzékemet teljesen elvesztettem.  Mikor végre sikerült lenyugodnom, lassan felálltam és visszasétáltam a konyhába. Felkaptam az asztalról a levest, ahova tettem, és úgy, ahogy van, hidegen megittam. Miután elmostam a bögrét, visszaültem az ablakba. Ha az ember másokat figyel, könnyen megfeledkezhet magáról. És nekem pont erre volt szükségem. A nap hátralévő részében ott ültem és az arra járókat figyeltem. Nem nyitottam ajtót senkinek, pedig többen is kopogtak. Kelsey a nap folyamán többször is megkeresett, és hosszasan kopogott.

- Tudom, hogy ott vagy Ana! Nyisd ki! – követelte, majd hangnemet váltott. – Csak tudni akarom, hogy minden rendben van e?

Talán Kelsey volt az egyedüli személy, akit ez tényleg érdekelt is. Az egyedüli barátom. De most még az ő társaságára sem vágytam, és tudtam, hogy ezzel megsértettem, de nem válaszoltam.  Aznap még kétszer próbálkozott, sikertelenül.

Christofer, a bátyám is keresett, bár őt biztosan nem az érdekelte, hogy van a húga. Amikor a testvéreim felkeresnek, szerencsére jó ritkán, akkor biztosan akarnak valamit. Chritofer azonban hamar feladta.

Mr. Sury, az egyik betegem is próbálkozott. Egy öregúr volt, akivel gyakran leültünk teázni és beszélgetni. Hosszan tudott mesélni „az ő idejéről”. És bár imádtam a történeteit, amik többször változtak, mint az időjárás, az ajtóm ő előtte is zárva maradt.

Már jócskán este volt, talán éjfél körül, vagy még annál is később, amikor elmentem aludni. A következő napot szinte teljesen átaludtam.

*                 *                 *

Mikor felkeltem, a Nap már felkelt, majd újra le is nyugodott. Mindig is jó alvó voltam, de az még engem is megrémített, hogy ilyen sokat aludtam…

- Te is tudod, hogy Ana bárhol elalszik! Hisz mindannyiunknak vannak furcsaságai! – mondta mindig Farlan, amikor Levi gyilkos tekintettel meredt rám, mert a kanapén feküdtem, és ettől nem tudott alatta rendesen kitakarítani.

Persze ez Levi-t soha nem akadályozta meg. És elég nehéz úgy aludni, hogy közben mozog alattad a kanapé, mert arrébb húzzák.

Felültem az ágyamon. Vajon Farlan most mit szólna ahhoz, hogy egy napot átaludtam? Megráztam a fejemet. Teljesen mindegy…  Kinéztem a nagy toronyórára. A szobámban lévő ablakból pont odalátni. Bár sötét volt, hunyorogva ki tudtam venni, hogy hajnali négy lesz. Felkeltem és egy nagyot nyújtózkodtam. Két napot lógtam a munkámból, ami pont kettővel több, mint eddig. Többet nem engedhetek meg magamnak.

Bementem a fürdőbe, megmosakodtam és felvettem a szokásos ruhámat. Egy barna toppot, középen egy apró kivágással, és egy ugyanolyan színű hosszú szoknyát.  A hajamat kifésültem, ami annyira nem is volt olyan könnyű, hisz két nap alatt rengetek gubanc keletkezett benne, majd összefogtam copfba. Lassan készülődtem, hiszen csomó időm volt.

Lent, a konyhámba hatalmas reggelit csaptam. Ha az ember egy egész napig alszik, igencsak megjön az étvágya.

Mire megreggeliztem és elkészültem, már a Nap is felkelt. Lassan elindultam a kórház felé. Útközben többször megálltam nézelődni, így pont megérkeztem a szokásos időmben. Legelőször az igazgató irodája felé vettem az irányt. Azért van bennem annyi önérzet, hogy tudjam, két nap lógás, nem annyira megengedett dolog egy elitebb kórházban.

Mr. Frendert, az igazgatót egyedül találtam az íróasztala mögött, papírokba temetkezve. A nyitott ajtón kopogtam, így, amikor felemelte fejét rögtön látta, ki is érkezett.

- Uram... – kezdtem bele, de ő azonnal közbe vágott, és újra a papírjai között keresgélt.

- Tudtommal éppen a betegeivel kéne foglalkoznia, ahelyett, hogy itt van – mondta, miközben fel sem nézett. Ez meglepett. Az igazgató úr mindig is kedves volt, de akkor is ellógtam két napot.

- De.. – kezdtem volna, azonban újfent nem mondhattam végig.

- Semmi de! – végre felnézett, egyenesen a szemembe. Kevés emberek egyike volt, aki nem kapta el a tekintetét, ha meglátta a kétszínű szemem. – Én is voltam fiatal, én is csináltam butaságokat. Többet is, mint maga. Ön eddig soha nem mulasztott el egy napot sem. A kórház sokat köszönhet Önnek! Azt hiszem, egy pár nap szabadságot megengedhet magának. Csak legközelebb szóljon – a végét már mormogva mondta, és újra visszatemetkezett a papírjaiba.

- Köszönöm! – mondtam, majd gyorsan kiléptem a szobából, mielőtt meggondolja magát.

Az első emeleti folyosón sétáltam végig, amikor megállapítottam, hogy nem erre kellett volna jönnöm. Ezen az emeleten voltak a műtők, a súlyos sérültek. Tehát Levi is. Ha el akartam kerülni, márpedig el akartam, akkor a lépcsőn kellett volna felmennem egészen a másodikig. Azonban már elhaladtam a műtők előtt, így nem fordultam vissza. A várakozó szoba előtt viszont megtorpantam. A szoba falai üvegből voltak, így teljesen be lehetett látni. Négy ember volt bent, ketten háttal nekem, ketten szemben. Egy alacsonyabb szőkés-barnás hajú lány, aki még mindig magasabb volt nálam, három férfival beszélgetett. Egy szőke hajúval, aki kecskeszakállat viselt, és két barna hajúval, akik mind legalább egy fejjel magasabbak voltak a lánynál. De nem ez fogott meg. Mindegyikőjük a felderítők egyenruháját viselte.

Biztos Levi miatt vannak itt. Ez volt az első gondolatom, és már éppen indultam is volna tovább, amikor meghallottam egy beszélgetés foszlányt.

- Mégis ki lehet az az Ana? – a nevemre felkaptam a fejemet és, ahelyett, hogy tovább mentem volna, ott maradtam, ahol bármikor észrevehetnek. A kérdést a lány tette fel, és a szőke fiú válaszolt.

- Fogalmam sincs Petra, de úgy tűnik a Hadnagy ismeri… - én is hallottam eleget Leviről ahhoz, hogy tudjam, hogy a Hadnagy megszólítás őt takarta.

Az egyik barnahajú fiú, aki ugyanolyan kendőt viselt a nyakában, mint Levi, rám nézett és megvetéssel az arcán szinte felém köpte a szavakat.

- Te meg mégis mit akarsz? – a fintor, ami megjelent az arcán inkább vicces, mint ijesztő volt.

- Bocsánat – sütöttem le a szememet, és már indultam is volna tovább. Ekkor azonban Doi jelent meg a folyosó végén és kiabálva futott felém.

- Ana nővérkém! – a kisfiú meg sem állt, amíg a lábaimhoz nem ért. A várakozóba, akik eddig háttal álltak, a nevemre megpördültek és rám néztek.  A városban nem sok Ana nevű ember él… Nem törődtem velük, lehajoltam Doihoz és megsimogattam a fejét.

- Örülök, hogy látlak pöttöm! Ma mész haza ugye? – a kérdésemre csak egy bólintás volt a válasz.

- Még elszerettem volna köszönni, de nem voltál itt, és azt hittem nem fogok tudni – hebegte a kisfiú.

- Most már itt vagyok! Sajnálom, hogy nem jöttem el hozzád! – tényleg sajnáltam. – Anyuék itt vannak már? – erre megint csak egy bólintást kaptam válaszul.

- Mégis ki vagy te? – indult el felém a kendős fiú. Azonban még mielőtt kiért volna a váróból, megtorpant. A szemem sarkából láttam, hogy a döbbenet ül ki az arcára, miközben mögém néz.

- Ana… - megborzongtam, ahogy a helyiségben lévő új hang kimondta a nevemet. Ugyanaz a hangszín, ugyanaz a hanglejtés. És tudtam, ha megfordulok, ugyanazokba a szemekbe nézek vissza, mint évekkel ezelőtt. Mégis, túl sok minden volt más, ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy megforduljak. Nyugalmat erőltettem magamra, annak ellenére, hogy abban is kételkedtem, a kezem remegését meg tudom e állítani. Szép lassan álltam fel, miközben végig éreztem magamon Levi tekintetét. Még nem szabadott volna felgyógyulnia annyira, hogy lábra tudjon állni. Legalábbis egy átlagembernek nem. De olyan rég ápoltam már őt, hogy el is felejtettem, mennyire gyorsan gyógyul.  

Megfogtam Doi kezét. A kisfiú csendben figyelte az eseményeket. Ő is érezte, hogy most nem a beszélgetésnek van itt az ideje.

- Gyere, megkeressük anyáékat! – mondtam neki. A hangom meglepően nyugodt volt. Még Levi tanította meg, hogyan hitessek el emberekkel más érzelmeket.  Éppen elindultam volna, amikor Levi utánam szólt.

- Szóval annyi év után képes lennél pont te szó nélkül elmenni? – bár a hangján hallatszott, hogy nehezére esik állni, ott volt az az él is, ami ritkán tűnt el.

Ő kényszerített erre. Ha ennyire akarja, akkor nem fogok szó nélkül elmenni. Még mindig háttal álltam. Ha a szemébe mondom, hatásosabb lett volna, de ahhoz nem volt elég bátorságom.

- Amikor legutoljára találkoztunk – kezdtem bele és éreztem, hogy a gyomron összeszorul az emlék hatására. – A saját vérem borította be a testemet és zokogva kértelek, hogy ne menj el… Csak azt teszem Levi, amit te akkor! – indultam el az ellenkező irányba, magam mögött hagyva Levit, akinek ezúttal nem volt semmilyen csípős megjegyzése.