3. fejezet Oly sok év után újra

Nem hittem volna, hogy képes valaki álmába sírni… Tévedtem. Ebben is, mint oly sok mindenben. Letöröltem a kézfejemmel az arcomon lévő könnyeket. Felültem az ágyamban és kinéztem az ablakon. Odakint a Nap már réges rég az égen volt. Mióta a kórházban dolgoztam egyetlen egy napot sem hagytam ki a munkámból. Itt az ideje ennek.

A tegnapi ruhám volt még rajtam. Attól, hogy benne aludtam teljesen összegyűrődött. Mérgesen kaptam le magamról, és mit sem törődve azzal, hogy nappal van, felvettem a pizsamámat. Egy fekete atléta, ugyanilyen színű bugyival, teljesen megfelelt a mai napomhoz. Úgy sem szándékoztam sehova sem menni, és senkivel sem találkozni.

Kiléptem a szobámból és a konyha felé vettem az irányt. Éhes voltam, ami, hogy már dél volt, nem is volt csoda.

Egy kis házban laktam a legbelső falon belül. Egyedül. Szerencsémre sikerült elszakadnom a családomtól. A térség ellenkező irányába költöztem, így már látni is alig látom őket.

A házam, kicsinysége ellenére kétemeletes volt. A felső szinten az én szobám egy mosdó, illetve egy teljesen üres szoba volt. Soha nem tudtam, hogy azt a szobát mire használjam. Ha lementem a lépcsőn a nappalimba találtam magamat. A bejárati ajtó is ide nyílt. A konyám szintén itt lent volt, és a nappalimból lehetett elérni. 

Kábán mentem le a lépcsőn, az alsó fok hangosan nyikorgott, amikor ráhelyeztem a súlyomat. Mióta itt éltem, ez volt az egyetlen lépcsőfok, ami nyikorgott.

A konyhába csináltam egy gyors levest, amit átöntöttem egy bögrébe. A meleg étellel a kezemben ültem fel a konyhapultra, az ablakkal szembe. A hátamat a falnak döntöttem és a kinti életet kémleltem.

Két kisgyerek fakardokkal a kezükben harcolt egymással, nem messze tőlük egy anyuka dorgálta kisfiát. Az utca tele volt kis bódékkal, ahol árusok árulták saját kis dolgaikat. Az emberek meg-megálltak nézelődni, alkudoztak, vagy éppen csak csodálták a kirakatot. Az árusok arcán mosoly villant, amikor egy lehetséges vevő lépett közelebb a pulthoz. Kedvesen köszöntötték és nagy kézmozdulatokkal próbálták bebizonyítani, hogy igenis az ő árujuk a legjobb.

A legtöbb ember, akinek az arcát jó alaposan megnéztem… boldognak látszott. Nem is csoda. Itt a legbelső falon belül senki nem szűkölködött semmiben. Mindenkinek volt tető a feje felett, mindennap étel az asztalán. A szegénység itt nem nagyon fordult elő.

Mégis.. minden embernek vannak problémái. Senkinek nincs tökéletes élete. Az utcán sétáló boldognak látszó embereknek sincs. De a legtöbben képesek túllépni rajtuk.

A bögrémbe néztem, ahol a saját arcom tükröződött vissza a leves felületén.  

Akkor én miért nem? Én miért nem vagyok képes túljutni a sajátjaimon? Azonban válasz nem kaptam a tükörképemtől.  Inkább visszafordultam az ablakhoz és a kinti életet figyeltem. Nem tudom mennyi ideig ültem ott.

Már kihűlt a leves, amikor  kopogtatásra lettem  figyelmes. Nem törődtem vele. Mint említettem, nem kívántam senkivel sem találkozni. A kinti ember, azonban nem adta fel, miután első próbálkozásra nem kapott választ. Újra kopogott. Ekkor bevillant egy tegnap esti emlék. Az érzelmeimmel küszködve szaladtam be azon az ajtón, és meg sem álltam a szobámig. Ami azt jelentette, hogy a bejárati ajtó nyitva volt.

Olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, leugrottam az konyhapultról és az ajtó felé kezdtem el rohanni. Már a nappaliba voltam, amikor rájöttem, hogy későn reagáltam. Az ajtó már nyitva volt, és a küszöbömön állt az az alak, akit most semmiképp nem akartam látni.

Valószínűleg, ha nem lettem volna dühös, akkor zavart volna, hogy egy kis trikóba és bugyiba, össze-visszaálló hajjal állok valaki előtt. De ez most nem érdekelt.

Az egyetlen, amire összpontosítani tudtam, az a felgyülemlett dühöm, ahogy Erwin Smitre néztem.

Ő azonban nem úgy gondolkodott, mint én. Amint meglátott, rögtön elkapta a fejét, és valami bocsánat félét motyogott, de nem is figyeltem rá. Az egyetlen, ami felkeltette az érdeklődésemet az volt, hogy Erwin zavarában egy lépést hátralépett. Ezt kihasználva, és, hogy nem néz rám, előre futottam pár lépést, ami pont elég volt, hogy elérjem az ajtót, és nagy lendülettel becsaphassam. Az utolsó kép, amit láttam, az Erwin meglepődött tekintete volt. Ha akarta volna, megállíthatott volna. Meg tudta volna akadályozni, hogy becsapjam előtte az ajtót, de nem tette. Elfordítottam a zárat, és az ajtónak dőltem.

- Ana! – a hangját az ajtó tompította, de ennek ellenére tisztán hallottam. Nem akartam végig hallgatni, hogy mit mondd. De mégis ott maradtam. A hátamat az ajtónak döntöttem és lecsúsztam ülő pozícióba.  – Nem élhetsz a múltban örökké! – Erwin szavai méregként hatoltak az ereimbe. Hogy nem élhetek a múltba? Hisz évekig próbáltam elfojtani az emlékeimet! Egy kis ládába csomagoltam őket és feltettem egy olyan polcra, az agyamba, ahol soha nem fogom elérni. Az, hogy most mégis leborult az a láda, az ő hibájuk. Az övé és Levi-jé! – Túl kell lépned rajta! Meghoztál egy döntést, élned kell a következményeivel. Bármit is csinálsz, a múltat nem fogod tudni megváltoztatni! Azon kéne lenned, hogy a jövőben élhess, és ne a múlt árnyai kísérjenek!

Legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezeimet. De nem tettem.  Mégis miért? Miért van itt? Annyi más ember van, akiknek prédikálhatna… Azok a családok, akik rokonaikat miatta vesztették el. Akkor miért az én ajtóm előtt áll? Az agyam egy kis hátsó zuga azonban tudta a választ. Évekkel ezelőtt Levi-t sikerült meggyőznie pár szép szóval, hogy maradjon a felderítőknél. Engem azonban nem.  És most, hogy újra találkoztunk megint megpróbálja feltenni azt az ajánlatot, amit évekkel ezelőtt visszautasítottam.  Nem, nem akartam újra csatlakozni a felderítőhöz. Sem akkor sem most. Elegem volt a felderítőkből, az óriásokból és legfőképpen Erwin Smitből! Még mielőtt tovább folytatta volna ezt az idétlen beszédet, én akartam elmondani a saját mondókámat.

- Levi teljesen más, mint én! – bár a hangom halk volt, biztos voltam benne, hogy hallja, és abban is, hogy tudja, miért hasonlítom magam Levi-hoz. Amióta csak ismerem Erwint, egy kalap alatt kezelt Levi-jal. Csak azért, mert egy időben ismerkedtünk meg. Pedig én és a fiú ég és föld voltunk. – Őt talán meg lehet győzni ilyen szavakkal. Őt abban a tudatban nevelték, hogy egy pillanat alatt elveszíthet mindent. És, hogy ezen túl kell lépnie. Ezt gyerekkora óta tudja. Ha ma mindenki meghalna, akit ismer, akkor kiborulna. De holnap már mindent folytatna úgy, mintha semmisem történt volna. Én nem ilyen vagyok! Én nem tudom az érzelmeimet elnyomni úgy, mint ő! – szaggatottan vettem a levegőt a végére már. A térdeimet összekulcsoltam a kezemmel. Ez kicsi védelmi érzést nyújtott. Azt akartam, hogy Erwin mennyen el… Vagyis nem! Azt akartam, hogy nyelje el a föld, de tudtam, hogy ez úgysem fog bekövetkezni.

- Tudom, hogy nem olyan vagy, mint ő, de… - kezdett bele. A francokat tudja! Ha tudta volna, nem állt volna most az ajtóm előtt. Elegem volt. Most már tényleg nem akartam meghallgatni, amit mondani szeretne nekem.

- Menjen el! – jelentettem ki ellentmondás nem tűrő hangon, mielőtt folytathatta volna.

- Ana! Figyelj, én… - próbálkozott tovább. De újra közbe vágtam. Ezúttal kiabáltam.

- Azt mondtam tűnjön el!

Megtette hatását. Halottam a tornác fájának ropogását, ahogy Erwin megfordult. Azt hittem megúsztam, de még gyorsan hozzá tette, mielőtt elment volna.  

- Nem élhetsz örökre a döntéseid súlya alatt! – majd a lépései halkulása bizonyította, hogy tényleg elment.

Kedvem támadt feltépni az ajtót és utána rohanni, hogy a saját két kezemmel kaparjam ki a szemeit. De akkor a kezére játszottam volna. Utána rohantam volna és ő így befejezhette volna a mondandóját.

Percekig, vagy talán órákig ültem még ott a földön. Az időérzékemet teljesen elvesztettem.  Mikor végre sikerült lenyugodnom, lassan felálltam és visszasétáltam a konyhába. Felkaptam az asztalról a levest, ahova tettem, és úgy, ahogy van, hidegen megittam. Miután elmostam a bögrét, visszaültem az ablakba. Ha az ember másokat figyel, könnyen megfeledkezhet magáról. És nekem pont erre volt szükségem. A nap hátralévő részében ott ültem és az arra járókat figyeltem. Nem nyitottam ajtót senkinek, pedig többen is kopogtak. Kelsey a nap folyamán többször is megkeresett, és hosszasan kopogott.

- Tudom, hogy ott vagy Ana! Nyisd ki! – követelte, majd hangnemet váltott. – Csak tudni akarom, hogy minden rendben van e?

Talán Kelsey volt az egyedüli személy, akit ez tényleg érdekelt is. Az egyedüli barátom. De most még az ő társaságára sem vágytam, és tudtam, hogy ezzel megsértettem, de nem válaszoltam.  Aznap még kétszer próbálkozott, sikertelenül.

Christofer, a bátyám is keresett, bár őt biztosan nem az érdekelte, hogy van a húga. Amikor a testvéreim felkeresnek, szerencsére jó ritkán, akkor biztosan akarnak valamit. Chritofer azonban hamar feladta.

Mr. Sury, az egyik betegem is próbálkozott. Egy öregúr volt, akivel gyakran leültünk teázni és beszélgetni. Hosszan tudott mesélni „az ő idejéről”. És bár imádtam a történeteit, amik többször változtak, mint az időjárás, az ajtóm ő előtte is zárva maradt.

Már jócskán este volt, talán éjfél körül, vagy még annál is később, amikor elmentem aludni. A következő napot szinte teljesen átaludtam.

*                 *                 *

Mikor felkeltem, a Nap már felkelt, majd újra le is nyugodott. Mindig is jó alvó voltam, de az még engem is megrémített, hogy ilyen sokat aludtam…

- Te is tudod, hogy Ana bárhol elalszik! Hisz mindannyiunknak vannak furcsaságai! – mondta mindig Farlan, amikor Levi gyilkos tekintettel meredt rám, mert a kanapén feküdtem, és ettől nem tudott alatta rendesen kitakarítani.

Persze ez Levi-t soha nem akadályozta meg. És elég nehéz úgy aludni, hogy közben mozog alattad a kanapé, mert arrébb húzzák.

Felültem az ágyamon. Vajon Farlan most mit szólna ahhoz, hogy egy napot átaludtam? Megráztam a fejemet. Teljesen mindegy…  Kinéztem a nagy toronyórára. A szobámban lévő ablakból pont odalátni. Bár sötét volt, hunyorogva ki tudtam venni, hogy hajnali négy lesz. Felkeltem és egy nagyot nyújtózkodtam. Két napot lógtam a munkámból, ami pont kettővel több, mint eddig. Többet nem engedhetek meg magamnak.

Bementem a fürdőbe, megmosakodtam és felvettem a szokásos ruhámat. Egy barna toppot, középen egy apró kivágással, és egy ugyanolyan színű hosszú szoknyát.  A hajamat kifésültem, ami annyira nem is volt olyan könnyű, hisz két nap alatt rengetek gubanc keletkezett benne, majd összefogtam copfba. Lassan készülődtem, hiszen csomó időm volt.

Lent, a konyhámba hatalmas reggelit csaptam. Ha az ember egy egész napig alszik, igencsak megjön az étvágya.

Mire megreggeliztem és elkészültem, már a Nap is felkelt. Lassan elindultam a kórház felé. Útközben többször megálltam nézelődni, így pont megérkeztem a szokásos időmben. Legelőször az igazgató irodája felé vettem az irányt. Azért van bennem annyi önérzet, hogy tudjam, két nap lógás, nem annyira megengedett dolog egy elitebb kórházban.

Mr. Frendert, az igazgatót egyedül találtam az íróasztala mögött, papírokba temetkezve. A nyitott ajtón kopogtam, így, amikor felemelte fejét rögtön látta, ki is érkezett.

- Uram... – kezdtem bele, de ő azonnal közbe vágott, és újra a papírjai között keresgélt.

- Tudtommal éppen a betegeivel kéne foglalkoznia, ahelyett, hogy itt van – mondta, miközben fel sem nézett. Ez meglepett. Az igazgató úr mindig is kedves volt, de akkor is ellógtam két napot.

- De.. – kezdtem volna, azonban újfent nem mondhattam végig.

- Semmi de! – végre felnézett, egyenesen a szemembe. Kevés emberek egyike volt, aki nem kapta el a tekintetét, ha meglátta a kétszínű szemem. – Én is voltam fiatal, én is csináltam butaságokat. Többet is, mint maga. Ön eddig soha nem mulasztott el egy napot sem. A kórház sokat köszönhet Önnek! Azt hiszem, egy pár nap szabadságot megengedhet magának. Csak legközelebb szóljon – a végét már mormogva mondta, és újra visszatemetkezett a papírjaiba.

- Köszönöm! – mondtam, majd gyorsan kiléptem a szobából, mielőtt meggondolja magát.

Az első emeleti folyosón sétáltam végig, amikor megállapítottam, hogy nem erre kellett volna jönnöm. Ezen az emeleten voltak a műtők, a súlyos sérültek. Tehát Levi is. Ha el akartam kerülni, márpedig el akartam, akkor a lépcsőn kellett volna felmennem egészen a másodikig. Azonban már elhaladtam a műtők előtt, így nem fordultam vissza. A várakozó szoba előtt viszont megtorpantam. A szoba falai üvegből voltak, így teljesen be lehetett látni. Négy ember volt bent, ketten háttal nekem, ketten szemben. Egy alacsonyabb szőkés-barnás hajú lány, aki még mindig magasabb volt nálam, három férfival beszélgetett. Egy szőke hajúval, aki kecskeszakállat viselt, és két barna hajúval, akik mind legalább egy fejjel magasabbak voltak a lánynál. De nem ez fogott meg. Mindegyikőjük a felderítők egyenruháját viselte.

Biztos Levi miatt vannak itt. Ez volt az első gondolatom, és már éppen indultam is volna tovább, amikor meghallottam egy beszélgetés foszlányt.

- Mégis ki lehet az az Ana? – a nevemre felkaptam a fejemet és, ahelyett, hogy tovább mentem volna, ott maradtam, ahol bármikor észrevehetnek. A kérdést a lány tette fel, és a szőke fiú válaszolt.

- Fogalmam sincs Petra, de úgy tűnik a Hadnagy ismeri… - én is hallottam eleget Leviről ahhoz, hogy tudjam, hogy a Hadnagy megszólítás őt takarta.

Az egyik barnahajú fiú, aki ugyanolyan kendőt viselt a nyakában, mint Levi, rám nézett és megvetéssel az arcán szinte felém köpte a szavakat.

- Te meg mégis mit akarsz? – a fintor, ami megjelent az arcán inkább vicces, mint ijesztő volt.

- Bocsánat – sütöttem le a szememet, és már indultam is volna tovább. Ekkor azonban Doi jelent meg a folyosó végén és kiabálva futott felém.

- Ana nővérkém! – a kisfiú meg sem állt, amíg a lábaimhoz nem ért. A várakozóba, akik eddig háttal álltak, a nevemre megpördültek és rám néztek.  A városban nem sok Ana nevű ember él… Nem törődtem velük, lehajoltam Doihoz és megsimogattam a fejét.

- Örülök, hogy látlak pöttöm! Ma mész haza ugye? – a kérdésemre csak egy bólintás volt a válasz.

- Még elszerettem volna köszönni, de nem voltál itt, és azt hittem nem fogok tudni – hebegte a kisfiú.

- Most már itt vagyok! Sajnálom, hogy nem jöttem el hozzád! – tényleg sajnáltam. – Anyuék itt vannak már? – erre megint csak egy bólintást kaptam válaszul.

- Mégis ki vagy te? – indult el felém a kendős fiú. Azonban még mielőtt kiért volna a váróból, megtorpant. A szemem sarkából láttam, hogy a döbbenet ül ki az arcára, miközben mögém néz.

- Ana… - megborzongtam, ahogy a helyiségben lévő új hang kimondta a nevemet. Ugyanaz a hangszín, ugyanaz a hanglejtés. És tudtam, ha megfordulok, ugyanazokba a szemekbe nézek vissza, mint évekkel ezelőtt. Mégis, túl sok minden volt más, ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy megforduljak. Nyugalmat erőltettem magamra, annak ellenére, hogy abban is kételkedtem, a kezem remegését meg tudom e állítani. Szép lassan álltam fel, miközben végig éreztem magamon Levi tekintetét. Még nem szabadott volna felgyógyulnia annyira, hogy lábra tudjon állni. Legalábbis egy átlagembernek nem. De olyan rég ápoltam már őt, hogy el is felejtettem, mennyire gyorsan gyógyul.  

Megfogtam Doi kezét. A kisfiú csendben figyelte az eseményeket. Ő is érezte, hogy most nem a beszélgetésnek van itt az ideje.

- Gyere, megkeressük anyáékat! – mondtam neki. A hangom meglepően nyugodt volt. Még Levi tanította meg, hogyan hitessek el emberekkel más érzelmeket.  Éppen elindultam volna, amikor Levi utánam szólt.

- Szóval annyi év után képes lennél pont te szó nélkül elmenni? – bár a hangján hallatszott, hogy nehezére esik állni, ott volt az az él is, ami ritkán tűnt el.

Ő kényszerített erre. Ha ennyire akarja, akkor nem fogok szó nélkül elmenni. Még mindig háttal álltam. Ha a szemébe mondom, hatásosabb lett volna, de ahhoz nem volt elég bátorságom.

- Amikor legutoljára találkoztunk – kezdtem bele és éreztem, hogy a gyomron összeszorul az emlék hatására. – A saját vérem borította be a testemet és zokogva kértelek, hogy ne menj el… Csak azt teszem Levi, amit te akkor! – indultam el az ellenkező irányba, magam mögött hagyva Levit, akinek ezúttal nem volt semmilyen csípős megjegyzése.

2. fejezet A múlt történései

 *Ana és a srácok első találkozása után pár nappal*

Hetek óta jártam le a földalatti városba másokon segíteni. Mégis a térség fele úgy nézett rám, mintha egy kis kanál vízbe meg tudna fojtani.  Mind ezt persze azért, mert oda születtem, ahova.

Azonban a sok szúrós tekintetett, összehúzott szemöldököt, összepréselt szájat egy pillanat alatt el tudtam felejteni, amikor olyan emberek hálás szemeibe néztem, akiknek én segítettem.  Hasznosnak éreztem magamat.

Barátságosan elköszöntem egy idősödő nőtől, akinek a lábát ápoltam. Itt lent a lábi fájdalmak gyakoribbak, mint fent a bogarak… Talán a Nap fényének hiányától.

Mikor kiléptem az ajtón körbenéztem. Soha nem tudtam mennyi az idő, ha itt lent voltam. A Nap hiánya megzavarta az én érzékszerveimet is. De abban biztos voltam, hogy már esteledett fent. Ha haza akartam érni vacsorára, sietnem kellett.  Megszaporáztam a lépteimet a lépcsők irányába.

Bár végül is kinek tűnne fel, ha nem ülök az asztalnál? A válasz: senkinek. Általában egyedül ettem, a többiek valamilyen kifogást keresve a szobájukba zárkóztak. Végül újra lassabban mentem. Hiszen úgy sem sietek sehova… Legfőképpen nem haza.

A bátyáim, akik ugyan csak a féltestvéreim mégis, hozzánk költöztek.  Soha nem jöttem ki velük, hát amióta egy légtérbe kell tartozódnunk…   Christofer, aki nálam hét évvel volt idősebb, ma lépett be a rendőrségbe, apám legnagyobb bánatára. Vagyis nem, apám legnagyobb bánata az volt, hogy megszülettem… ( Ugyanis, ha én nem lennék, hosszas kalamajka után, de el tudná hagyni anyámat és elvehetné az egyik féltestvérem anyját, ezzel megkapva azt, amit leginkább akart. Egy fiú örököst. De, mivel itt vagyok én, a mostani házasságából egy gyerek, kizárt dolog, hogy el tudja hagyni a feleségét. Nemesi családban ezt nem lehet megcsinálni.) Szóval Christofer belépett a rendőrök közé, apám második legnagyobb bánatára.  Így ő már biztos nem foglalhatja el a helyét halála után.

A másik testvéremet, Josephet szőke hajjal, kék szemmel, széles vállal és angyali arccal áldotta meg az ég. A lányok kedvence volt, és ezt ki is használta. Így apám magához vette, hogy megnevelje…  Már éppen elég probléma volt, hogy Joseph hozzánk költözik, de miért kellett vele jönnie Christofernek is? Valaki tuti összeesküdött ott fent ellenem – néztem fel az égre.

Teljesen a gondolataimba merültem, így csak az utolsó pillanatban láttam meg, hogy három férfi zárja el előlem az utat.  Kevesebb, mint egy méter volt köztünk, és az arcuk, no meg a testükből áradó alkohol szaga, nem sok jót ígért. Amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam és elindultam a másik irányba. Vagyis indultam volna, de az egyik férfi elkapta a csuklómat.

- Miben segíthetek? – fordultam vissza. A hangom közömbös volt, annak ellenére, hogy a szívem a torkomba dobogott. 

Az ütésre nem számítottam. A férfi keze olyan gyorsan érte el az arcomat, hogy mire feleszméltem már esélyem sem lett volna védekezni.  A pofonnak akkora ereje volt, hogy egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat. A jobb lábammal próbáltam kitámasztani magamat, de hála az itteni rossz utaknak egy kisebb gödörbe léptem, ami épp elég volt ahhoz, hogy ne tudjak megállni a lábamon és elessek.  Felszisszentem fájdalmamba. Nem az ütéstől, hanem az eséstől. A jobb bokámba éles fájdalom nyilallt. Feltehetően sikerült olyan bénán elesnem, hogy kibicsaklott.

- A te fajtádnak nem kéne ide lejárnia! A szaros kis pénze mögött kéne ülnie – krákogta a férfi. Beszéd közben egy halom nyál repült ki a szájából.

- Várj! Talán kérhetnénk érte váltságdíjat! – lépett közelebb a másik. 

- Előbb megölnének minket – sziszegte a harmadik. – Azt mondom, játszadozzunk el vele egy kicsit – az arcán lévő vigyor nagyon nem tetszett.

Az agyam zakatolva kiutat keresett. Ekkor vettem észre, hogy az utca teljesen kihalt. Az ablakok minden ház ajtaján csukva voltak. Hát persze… Itt senki nem keveredett bele a másik ügyébe.

- Na milyen érzés? Ott a sárba és koszban hemperegni egy olyannak, mint te? – az, aki megütött felemelte a lábát. Előre láttam, hogy mit akar csinálni.  Meg akart rúgni. A testem tized másodpercek alatt reagált, a lábamat felhúztam a hasam elé, a kezemmel az arcomat védtem. Az agyamba a fogaskerekek csikorogtak. Ha olyan erős a rúgása, mint az ütése, akkor pár centivel hátrébb gurulok. Ez talán éppen elég ahhoz, hogy ne legyek egy mozdulattal elérhető. Ha elég gyorsan fel tudok állni, elfuthatok. Ha egyáltalán rá tudok állni a jobb lábamra… Ha, ha, ha … Túl sok helyen megdőlhet a tervem, de ezen nem gondolkozhattam. Ez volt az egyetlen ötlet, ami eszembe jutott. És nem volt időm másikat kitervelni. A férfi meglendítette a lábát, én pedig automatikusan behunytam a szememet.  Vártam a fájdalomra, de nem történt semmi. Eltelt egy másodperc, kettő, három. Kinyitottam a szememet. Amit először megláttam, egy csizma volt. Majd, ahogy szép lassan feljebb néztem azt is megtudtam, kié.

Levi állt közvetlenül előttem, ezzel elválasztva a férfit és engem. Ez előbbi lába a levegőben állt meg, és csak éppen nem ért Levihez. Ülőhelyzetbe toltam magamat.  Farlan és Isabel pár másodperccel ezután érkeztek meg Levi mellé, így mind a hárman háttal álltak nekem.

- Tudom kik ezek a kölykök! – az előbb még elhatározottságot sugárzó férfi arcán most félelem jelent meg. – Tűnjünk innen! – kiabált a társainak és nagy termete ellenére gyorsan megfordult.  Ekkor értettem meg, hogy ennek a három srácnak mekkora hírneve is lehet itt lent.

Levi egy lépést tett előre, utánunk akart menni, de Farlan megfogta a csuklóját és egy fejrázással jelezte neki, hogy ne tegye. Majd a szőke fiú leguggolt hozzám.

- Azt hiszem, ezzel kvittek vagyunk – mosolyodott el. Bizonyára érthetetlen arcot vágtam, így gyorsan megmagyarázta. – A múltkor te mentettél meg minket, most mi téged.

Igazis… hiszen nincs egy hete, hogy először találkoztunk, mégis úgy tűnt, mintha fényévekkel ezelőtt lett volna.  Azóta csak az égen láttam őket. És csak az szóbeszédből hallottam róluk, melyek általában szidták mind a hármójukat.

- K.. köszönöm – nyögtem végül ki.

- Á semmiség… Láttuk, hogy szarban vagy, meg hát jöttünk is neked eggyel – vonta meg a vállát Isabel, majd elmosolyodott.

Farlan felállt, és kinyújtotta felém a kezét.  Én elfogadtam, és a segítségével én is talpra küszködtem magamat. Nem kellett volna. Amint a jobb lábamra helyeztem a súlyomat éles fájdalom futott végig a testemen.  Egy pillanatra megtántorodtam, de szerencsére Farlan megtartott.  Gyorsan áthelyeztem a súlyomat a bal lábamra.

- Jól vagy? – engedett el a szőke fiú.

- Persze – hazudtam.  Pár nap múlva kutya baja sem lesz a lábamnak. Most viszont rohadtul fájt, ha használtam. Hogyan fogok én eljutni a lépcsőkhöz? Mindegy… megoldom. A srácokat nem kérhettem meg, hogy segítsenek, mert egy: miért tennék? Hiszen találkoztunk kétszer, akkor is csak néhány szót váltottunk. És nem olyan emberek hírében álltak, akik szívesen segítettek másoknak. Mondjuk itt lent, senkinek nem volt ilyen híre. Itt mindenki a saját túléléséért küzdött. És kettő: még, ha esetleg valamilyen oknál fogva mégis segítenének, a lépcsőknél őrök vannak. Ők meg nem hiszem, hogy szívesen szerveznének be maguknak egy randit a rendőrséggel.

- Rettenetesen szarul hazudsz – fordult meg Levi és nézett a szemembe. Furcsa volt, hogy valaki tényleg szemmagasságban van. Vagyis majdnem.  Amit mondott, viszont távol állt az igazságtól. Igenis jól tudtam hazudni! – Ha jól látom, nem tudsz ráállni a jobb lábadra – majd egy vállrántással elindult felém. Elhaladt mellettem és már a hátam mögül folytatta. – De mindegy is. Gondolom, hamarosan hadsereget küldenek érted, mert nem értél oda valamilyen szaros kékvérű programra. Vagy tudja a franc, hogy miket szokott a te fajtád csinálni azzal a rengetek szabadidejével.

Lépések zajai hangzottak fel. Elindult, a másik kettő meg követte.

„Hadsereg”….”kékvérű”….”te fajtád.”Valami elpattant bennem. A kezeimet ökölbe szorítottam.

- Akkor a te hibád…. – szólaltam meg. Nem kiabáltam, mégis még hallótávolságon belül voltak, mert hallottam, hogy megálltak.

- Mégis miről beszélsz? – csengtek fel Levi érzelemmentes szavai. Egy pillanatra megtántorodtam… Talán nem kéne… De aztán gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Már nagyon régóta ki akarom mondani ezeket a szavakat.  Nem fordultam meg, háttal állva beszéltem.

- Akkor a te hibád, hogy most ott tartasz, ahol! – nem kellett látnom az arcukat, hogy tudjam, dühösek.

- Mégis hogy m..? – de közbevágtam, és Levi nem fejezte be a mondatot.

- Ha te engem azért hibáztatsz, mert oda születtem ahova, akkor te is hibás vagy, ugyanezért. Milyen érzés, ha az ember ezt vágja a fejedhez? Nem ti akartatok ide születni, ebbe a szeméttelepébe, ebbe a nyomorúságba… Ahogy én sem akartam a fenti emberek célpontja lenni, akin ki lehetetett tölteni a felgyülemlett dühöt – persze nem tudhatták, hogy miről beszélek. El sem tudnák képzelni, hogy egy olyan fajta embernek, mint én bármi panaszkodni valója legyen. És igen, volt mindig tető a fejem felett, étel az asztalomon.  De az otthonomat egy kis szoba jelentette, egy olyan ablakkal, amin éppen, hogy besütött a fény. Apámnak hála ott nőttem fel, és, amikor kiszabadultam, akkor az is csak azért volt, mert vagy el akartak rabolni, így pénzt szerezni apámtól (balgaság, apám örülne, ha meghalnék) vagy meg akartak ölni, vagy esetleg apám látszat kedvéért kiküldött a velem egykorú gyerekekhez. Mondanom sem kel, ilyenkor mindig monoklival és lila foltokkal a testemen tértem vissza.  Ők nem hallgatták meg majdnem minden egyes napon azt, hogy az életüknek semmi értelme. Ők ezt mind nem tudhatták. – Azt gondoljátok, hogy csak egy vezetéknév boldogságot jelent? Tévedtek! Igazatok van, nekem soha nem kellett napokig éheznem, lopnom. De higgyétek el én is kaptam az életből hasonló „finomságokat”. Nézzetek magatokra. Itt vagytok egymásnak, segítetek a másiknak és, ha jól gondolom, pénz szűkében sem vagytok annyira, hála a csapatmunkátoknak. Nap, mint nap azért küzdötök, hogy feljuthassatok, és igazatok van. A fenti világ jóval jobb, mint az itteni. De mondok én valamit. Engem minden nap boldogság tölt el, amikor lejöhetek ide, és otthagyhatom azt a házat, amit ti úgy irigyeltek. Mert igen, örülök annak, hogy nem kell azt hallgatnom a családomtól, hogy mégis miért vagyok még életben! – ez utóbbi mondatot nem tudom miért mondtam hangosan is ki. A kezemet a számhoz kaptam, ekkor éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Észre sem vettem, mikor kezdtem el sírni. Gyorsan letöröltem azokat a nyamvadt könnyeket.

Egy pár pillanatig néma csend volt. Féltem megfordulni. Féltem attól, hogy elmentek, vagy, ami még ennél is rosszabb, ott maradtak és végig hallgatták…

Egy kéz érintette meg a vállamat, amitől összerezzentem. Felkaptam a fejemet és Farlan arany szemeivel találkoztam. Ha azt sem vettem észre, hogy sírok, nem csoda, hogy nem tűnt fel, a fiú közelebb jött hozzám.

Levette rólam a szemét és Levire nézett. Még a szemem sarkából el tudtam csípni, ahogy Levi vállat von és elindul. Isabel mellém lépett.

- Mesélj még a fenti világról – nézett rám csillogó szemekkel. De nem tudtam válaszolni. Farlan lehajolt az egyik kezébe vette a két lábamat, még a másikba a testemet. Egy pillanattal ezelőtt még a lábamon álltam, most meg a karjaiban voltam.

- Héj te meg mégis mit? – kerekedett el a szemem. Amikor Levi után indult (, ami pont az ellenkező irányba volt, mint a felszín felé vezető út) egy pillanatra megijedtem.

- Túl sok ember figyelmét hívtad fel a kirohanásoddal. Nem hagyhatunk csak ott, hogy szétszedjenek- hátranéztem. Az utca ugyanolyan kihalt volt, de az ablakok a legtöbb helyen már nyitva voltak.

- Tegyél le! Kérlek! Tudok vigyázni magamra – ez nem volt igaz… De na!

Levi megállt és hátranézett a válla felett. Azoktól a szemektől kirázott a hideg.

- Fejezd be a nyavalygást! – mondta kimérten. A vér megfagyott az ereimbe. Úgy nézett rém, mint, aki a vesémig lát. Sőt nem, a vesémig fel bírná tépni a testemet csupán a pillantásával.

- Azt mondtad nem fognak keresni, ha egy napig nem mész haza ugye? – Levi hangja után Farlané egy angyaléhoz hasonlított. Lassan bólintottam.

- Talán egy hét múlva feltűnne nekik, hogy valami hiányzik – majd eszembe jutott, mit mondott Levi. Gyorsan a számhoz kaptam a kezemet, de szerencsére a fiú már tovább ment. Isabel felnevetett.

- Ne aggódj! Igazából tud kedves lenni! – lépett Farlan mellé. Ebben kételkedtem…. De annyiban hagytam.

- Amúgy hova szándékoztok vinni?

- A szálláshelyünkre, nálunk fogod tölteni az estét, vagy amíg rendbe nem jön a lábad – válaszolt Isabel. Ezen meglepődtem.

- Nem bíztok bennem egy kicsit túlságosan is? Mi van akkor, hogy, ha meggyógyul a lábam, elrohanok a rendőrségre és felfedem, hogy hol laktok. Elég sok ember szeretne holtan látni titeket és egy nem várt támadással még ti sem tudtok sokat kezdeni. Elég csak a múltkorira gondolni, amikor egy olyan ember segítségére szorultatok, mint én.

- Ha azt akarod, hogy hagyunk itt, mondd azt! – ezúttal Levi nem állt meg, sőt inkább felgyorsította a lépteit.  Nem erről volt szó. Egyáltalán nem akartam itt maradni az utca közepén, de ez a hirtelen kedvesség fura volt.

- Ana…a fél város rólad beszél – szólalt meg végül Farlan. Kérdően felhúztam az egyik szemöldökömet. A fel nem tett kérdésre azonnal válaszolt. – Azok, akik nem olyan idióta senkiházik, mint ez a három volt, tisztelnek téged és felnéznek rád. Hálásak neked. Amerre csak megyünk, azt halljuk, hogy a várost járod, és próbálsz másokon segíteni, az életüket jobbá tenni, ahogy csak tőled telik.  Rólad suttog a fél térség. Egy arisztrokata lány, aki leereszkedik a koszba, hogy felsegítsen másokat. Nem, nem rohannál a rendőrséghez, hogy keresztbe tegyél nekünk.

Igaza volt. Nem, nem árulnám el őket. De akkor is, az, hogy a városnak segítek, őket még nem jogosítja fel, hogy nekem segítsenek… De annyiban hagytam. Inkább hálásnak kéne lennem, mint kérdéseke feltennem.

Isabel megbökte a vállamat.

- Szóval válaszolsz? – az agyamba visszakerestem, hogy mire is kellene válaszolnom, de még mielőtt megtaláltam volna, Isabel kisegített. – Milyen ott fent?

- Huuh – igen, ennyit sikerült kinyögnöm.  Farlan karjaiba mocorogni kezdtem zavaromba, majd miután rájöttem, hogy mit csinálok, gyorsan abbahagytam. Soha nem voltam a szavak embere. Összeszedtem a gondolataimat.  – Ott fent minden nap végig sétál a Nap az égen, bár ezt gondolom, tudjátok… Bár este sötét van, mégis a Hold fénye világosabb, mint az itt lenti lámpák. Ha az ember felnéz, csak a végtelenséget látja, egy cseppnyi szabadság. Egy olyan terület, amit nem vesz körül fal…

És csak beszéltem és beszéltem… Meséltem nekik a falakról, a kinti részről, ahova néhány katona jár ki. A fenti katonákról, a kiképzésekről, hogy hogyan lehet valaki katona. Isabel megkérdezte, hogy én miért nem álltam be a seregbe. A válasz egyszerű volt. Az apám szerette fent tartani a látszatott. Nem küldhette a saját lányát csatasorba, főleg, ha ő az egyetlen (jelent pillanatban az egyetlen..) örököse. Persze, ha nagyon ragaszkodtam volna, talán most én is katona lennék.

- Egyszerűen nem volt kedvem – válaszoltam végül.

- Még mindig szarul hazudsz! – vetette hátra Levi. Eddig soha nem mondták nekem, hogy rosszul titkolom az igazságot, a mai napon már kétszer is. És ami a legjobban dühített, hogy mind a két alkalommal eltalálta. Egy mélyet sóhajtottam.

- A rendőrségről biztos ti nektek is meg van a véleményetek. Lusták, naplopók, gondolom soha nem üldöztek titeket sokáig.  A fentiek is ilyenek, ha nem rosszabbak. Rendőr épp ezért soha nem lennék… A felderítők idióták. Mégis csodálom őket, hisznek valamibe és megpróbálják megvalósítani, de akkor is idióták, akik a halálba rohannak. Ami a helyőrséget illeti.  Ugyanaz a véleményem, mint a rendőrökről. És amúgy sem vagyok katonának való, hisz az a három részeg pasas is egy ütéssel tett harcképtelennél. Most elégedett vagy? – de nem válaszolt. Ez idegesített… Isabel  azonban nem hagyott túl sok időt, hogy a dühömre koncentrálhassak. Kérdéseket tett fel a fenti házakról, az állatokról, a királyról.

Egy pici szünetet tartott, amikor egy háztömb elé értünk.  Kevésbé düledezett, mint a legtöbb, az ablakai megvoltak. Persze ugyanolyan silányan néztek ki a szürke falak, mint itt lent szinte minden.

Farlan bevitt és egy kanapészerűségre ültetett. A házban nem volt sok bútor. A kanapé, amin ültem, azon kívül egy fa étkezőasztal, körülötte több székkel.  A szoba egyik sarka konyhának volt kialakítva. Egy pult fölött kisebb szekrények voltak elhelyezve. A másik sarokba nagy szekrények voltak, bár a többségről meg tudtam állapítani, hogy üresek. A helyiségből három ajtó nyílt, feltehetően a srácok szobájába.  Az egész ház meglepően tiszta volt.

A többiek a székeken foglaltak helyet velem szemben.

- Otthon megirigyelnék ezt a tisztaságot! – néztem végig rajtuk, majd megállapodott a szemem Levin. – Gondolom ez a te műved! – nem lepődött meg. Kezdtem kételkedni benne, hogy egyáltalán tudja e mik azok az érzelmek… Isabel és Farlan tekintetet viszont elárulta, hogy igazam van.

- Miből gondolod? –nézett velem farkasszemet a fekete hajú fiú. Ettől megijedtem. Mármint az emberek nem szerettek a szemembe nézni, és azonnal elkapták a tekintetüket. A felemás szemszín megijesztette őket. De Levi még mindig a szemembe nézett, várva a válaszomat.

- Lehet, hogy nem tudok hazudni – de tudok! – Viszont jó emberismerő vagyok.

Isabel gyorsan témát váltott.

- Ana, neked születésedtől ilyenek a szemeid? – bár ártatlan kérdés volt, megborzongtam. Nem ettől a kérdéstől, hanem azoktól, amiket ez szülni fog. Eddig csak a fenti világról volt szó, és nem rólam… Szerencsémre. Remélve, hogy nem fog többet kérdezni a családomról és rólam, válaszoltam.

- Igen! Elvileg, amikor születtem az orvos majdnem elejtett, amikor meglátta a szemeimet – vállat vontam. – Talán nem is csoda. Ha a tükörképemet látom, néha én is megijedek – mosolyodtam el keserűen. De a többiek nem.

- Szerintem nem csak majdnem ejtettek el. Tuti a fejedre estél kiskorodban! – forgatta a szemeit Levi. Várjunk! Ez szarkasztika volt? Az érzelmekből ered… Jesszus, talán mégis képes érezni? De a megnyilvánulását nem értettem, egészen addig, amíg Farlan meg nem szólalt.

- Szerintem nagyon szép szemeid vannak! – mosolygott rám. Éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat. És most először én nem tudtam valaki szemébe nézni.

Szerencsémre a beszélgetés átterelődött másra, ami nem én voltam.

Nem tudom, mikor aludtam el, de még emlékeztem az utolsó beszélgetés foszlányokra, bár ekkor már biztos csukva volt a szemem.

- Hogy tud valaki így elaludni? – ez Levi hangja volt.

- Ahogy te képes vagy bármit kitakarítani! Úgy hiszem mindannyiunknak van valamilyen furcsasága – kelt Farlan a védelmemre.

Ha lett volna elég energiám, elmosolyodtam volna. Akkor még nem tudták, hogy én tényleg képes vagyok bárhol, bármikor elaludni, ezzel furcsa helyzetekbe hozni magamat… Hányszor is fordult elő, hogy a furcsa szokásom miatt bajba keveredtem, és ők mentettek ki? Megszámlálhatatlanul sokszor.  És persze ezeket később felemlegették nekem és együtt nevettünk rajta…

Régi idők… Senkinek sem volt jó, én el akartam kerülni otthonról, ők fel akarták fedezni a felszínt.  Mégis, azok voltak azok az idők, amikbe bármikor visszamennék. Bármit megadnék érte. Akkor még boldogok voltunk, még, ha csak korlátozottan is, reménykedtünk abban, hogy az álmaink valóra válnak… Mert voltak álmaink, és reményeink… Mára ezek eltűntek. Az álmok valóra váltak, de kiderültek, hogy nem szépek voltak, ahogy mi gondoltuk. Ezek rémálmok voltak, és mi nem gondoltunk bele, hogy mit is akarunk…

1. fejezet Emlékek

Évekkel ezelőtt

Nyomorúság, szegénység, elkeseredettség… Az ember csak ezt látta, ha végig sétált a földalatti város utcáin.  Ha az itt lakók arcába néztem, engem is elfogott az a mély szomorúság, amiben ők éltek.

Miért mész le mindig, ha ilyen kedved lesz tőle? Csengtek a nevelőnőm, Milly szavai a fejemben. A családban ő volt az egyetlen, akinek feltűnt, ha nem vagyok otthon.  Az apám túl elfoglalt, hogy időt szakítson rám. Ha éppen nem a pénzét számolta, akkor azzal foglalatoskodott, hogy az egyik féltestvéremet tegye meg örökösének.  De egy törvénytelen gyermeket nem olyan könnyű hatalomhoz juttatni, mint az gondolta.  Apám úgy vélte, hogy az élet igazságtalan vele, mert hiába volt két fia, egyikük sem a házasságába született, így nem is foglalhatták el a helyét. Az az egy szem gyermeke, aki pedig törvényes, egy lány… Vagyis én volnék. Ki hitte volna, hogy az ember már azzal is hibát követ el, ha lánynak születik? 

Pedig az élet nem volt vele igazságtalan.  Elég volt csak körbenézni itt a földalatti városban és rögtön látni lehetett, hogy az igazságtalanság itt van, nem a felszínen. Akik itt laknak nagyon valószínű, hogy soha nem látják meg a Nap fényét, nincs esélyük arra, hogy feljussanak.  Legszívesebben mindegyiküket egyenként vittem volna fel. A gyermekek a réteken kergetőzhetnének, a családoknak nem kéne félnie, hogy hamarosan betörnek hozzájuk, az emberek nem élnének rettegésben. Nem kéne félniük a betegségektől, amiket itt lent nem lehet gyógyítani.

Egy sóhaj hagyta el a számat.  Ezt nem tehetem meg. Megpróbáltam ezeket a gondolatokat száműzni az agyam egy hátsó zugába. A legtöbb, amit tehetek, hogy itt segítek.

Ha őket nem tudom felhozni, én megyek le! – válaszoltam mindig Milly néninek.

Egy pillanatra megálltam és mélyen beszívtam a levegőt. Nem kellett volna. Az orrfacsaró bűztől, ami a tüdőmbe érkezett, egy grimasz jelent meg az arcomon.

- Na mi van? Az arisztrokata orrodnak nem tetszik valami? – a hang irányába fordultam. Három férfi állt az egyik düledező ház ajtajánál. – A te fajtádnak itt semmi keresni valója! – köpött a földre az, aki előbb is megszólalt. Mióta lejártam ide, megtanultam, hogy ne foglalkozzak az ilyen emberekkel.

Megmarkoltam az oldalamon lévő táskámat és egyenesen előrenézve tovább indultam, magam mögött hagyva a férfiakat.

- Arisztrokata orr mi? – dünnyögtem magamban. A szekrényemben lévő legócskább ruhám volt rajtam, de még ez is olyan drágának számított, hogy az itt élők egyike sem tudta volna kifizetni.  Egy hosszú barna szoknya volt, ugyanilyen színű felsővel. Nem volt rajta sem dísz, sem fodor, mégis kilógott az itteniek sorából.  Aranyszőke hajam ápolt, frissen vágott és rendszeresen mosott volt.  A testemen sehol egy folt, a körmei épek. Ha egy táblát akasztottam volna a nyakamba, azzal sem hívhattam volna fel jobban az emberek figyelmébe, hogy nem ide tartozom.  És az itteniek nem nagyon kedvelik azokat, akik nap végén felmehetnek a lépcsőkön és meleg paplan közé bújhatnak, miközben ők azért imádkoznak, hogy a következő napot túlélhessék.  Teljesen megértettem őket. A helyükben én is utálnám magamat.

Egy ismerős sírás csapta meg a fülemet. A hang irányába fordultam és pár lépéssel később már láttam is a pöttöm gyerkőcöt, a koszos földön térdelni. Kezeivel a szemét dörgölte, arcán patakokban folyt le a könny.  Kis szökés haja csapzottan hullott a vállára.  Mellette emberek mentek el, nem is foglalkozva vele. Nagyobb bajuk is volt, mint egy gyerek.

-  Hát szabad egy kishölgynek így sírnia? – térdeltem le elé, mit sem törődve a koszos földdel. A pöttöm elvette az arca elől a kezeit és rám nézett.

- Ana! – sikított fel. A sírása alábbhagyott és egyik másodpercről a másikra egy mosoly jelent meg az arcán.

- Szerbusz Emily– töröltem le a könnyeit a kezemmel.  Az édesanyja a város másik felében lakott. – Eltévedtél? – kérdeztem barátságosan. A kislány arcán eltűnt a mosoly és szomorúan bólintott.  Felálltam és kinyújtottam felé az egyik kezemet. – Gyere, hazakísérlek.

Emily követte a példámat és szép lassan felállt. Megigazgatta magán a gyűrött, picit kopott ruháját, majd megfogta a kezemet.  Elindultunk az anyukája lakása felé.

- Azt hittem, soha többet nem találok haza – szökdelt mellettem a kislány.

- Nem kéne így elcsavarognod, anyukád már biztos aggódik érted!

- Tudom – állt le Emily az ugrálással. – De a város ezen részét soha nem láttam, és kíváncsi voltam – a szemével az utat böngészte, mintha keresne valamit.  Egy apró nevetés hagyta el a számat, erre felkapta a fejét.

- Tudod, én is ilyen voltam, ennyi idősen.  Egyszer volt, hogy egy egész napig nem találtam a hazafelé vezető utat.

A pöttöm szemei tágra nyíltak.

- Tényleg?

- Igen. Azóta tudom, hogy mindig meg kell jegyezni, hogy honnan is jöttél. Így nem fogsz elveszni – néhány ember jött velünk szembe, és megjegyzéseket tettek a nemesi rétegre. Nem foglalkoztam velük, Emily pedig észre sem vette őket.  Tovább folytattam – Mindig keresni kell olyan dolgokat, amik csak arra az utcára jellemzőek, amerről jöttünk.  Például egy árus a ház falában, vagy egy írás a falon.

A kislány egy pillanatra megállt. Mivel a kezét fogtam, én is így tettem.  Egy kereszteződés közepén álltunk. Elnézett balra, majd jobbra, végül megszólalt.

- Emlékszem arra a furcsa ajtóra – mutatott a jobbra lévő úton egy házra. Megsimogattam a fejét.

- Igen, arra kell menni – indultunk el mind a ketten a helyes irányba.

- Ezentúl soha nem fogok eltévedni! – ígérte meg nekem Emily.

Újabb járókelők rosszalló pillantása mellett jöttünk el.  Már rég megszoktam, azelőtt, hogy elkezdtem volna lejárni a földalatti városba.  De ettől független soha nem értettem miért kell az embert olyan miatt hibáztatni, amiről nem tehet.  Nem én akartam lánynak születni, nem én akartam olyan alacsony lenni, hogy a legtöbb ember válláig se érjek, nem én akartam, hogy a két szemem más színű legyen, és nem akartam nemesi családba sem születni.  De tessék, itt vagyok, egy alig másfél méter magas, nemesi családból származó lány, zöld és kék szemekkel megáldva. Világ életemben ezeket a hibáimat hajtogatták. Apám mindig az elsőt, és persze azt, hogy ő fiúgyermeket akart. A többi gyerek, akikkel felnőttem a megjelenésemtől ijedt meg, és itt lent pedig a hovatartozásom a probléma.

- Ana… - Emily visszazökkentett a valóságba. Eddig észre sem vettem, hogy az a kezem, amivel nem fogom a kislányt, ökölbe szorult. Gyorsan szétnyitottam.

- Mi az? – kérdeztem barátságosan. Ott, ahol állt, nem láthatta a másik kezemet.

- Csak hirtelen olyan csendben maradtál… - harapta el a mondat végét. 

- Bocsánat – majd gyorsan témát váltottam. – Édesanyád hogy van? – még mielőtt válaszolt volna, befordultunk egy elhagyatottabb mellékutcába.

- Jól – mosolyodott el Emily. – Hála neked! – tette gyorsan hozzá.

- Ezt jó hallani – mosolyogtam vissza rá. Egy héttel ezelőtt az anyja megfázott. Odafent ez olyan betegség, amiből pár nap alatt kigyógyul az ember. Itt halálos lehet.  Orvosságot vittem neki, és amikor csak tudtam ápoltam. Igazából ezt csinálom, mióta csak lejárok ide. Segítek, ahol tudok.

- Erre! – az utcába egy lány fordult be. Vörös haja a nyaka mellett két copfba volt fogva. Narancssárga felső és hosszú barna nadrág volt rajta.  Futotta, mintha üldözték volna. A nyomában két fiú volt.

- Francba, erre nem számítottunk – a lány jobbján lévő srác arca kipirult a futástól. Szőke haján izzadság cseppek futottak végig, és bár ő volt hármójuk közül a legmagasabb, szemmel láthatólag ő bírta a legkevésbé a futást.

A másik fiú nem szólt egy szót sem. A fekete haját a tarkóján tüsire vágta, a feje tetején viszont pont olyan hosszú volt, hogy ezt a részt lefedje.  Mindannyiójuk közül ő volt a legalacsonyabb.

Láttam őket már korábban. Az égen szállni a 3D manőver felszerelésekkel.  Pénzért küldetéseket vállalnak el, a befolyó pénzzel viszont fogalmam sincs, mit csinálnak.  Rablóbandának is nevezik őket, bár szegényektől sosem loptak, csak gazdag árusoktól, akik kiakarták forgatni a városlakók zsebeit.

Elég közel értek hozzánk, amikor nem messze gépek zaját hallottam meg.

Egy pillanat elég volt, hogy a fejembe összeálljon a kép. A rendőrség üldözi őket.  Ráadásul 3D manőver felszereléssel. Ők a földön vannak, és nincs rajtuk felszerelés.  Így nincs olyan sok esélyük.

Emily a szoknyámba kapaszkodott. Megijedt a felén futó bandától. Én viszont nem.  A fejembe egy terv kezdett megfogalmazni.  A ház, ami mellett álltunk, egy betegemé volt. Minden nap sokáig dolgozott, így még nem lehetett otthon. Az ajtó nyitva volt, ebben biztos voltam. A zár itt luxuscikk.

A srácok csak pár méterre voltak tőlünk, de a katonák még nem láttam.

- Ide be! – mondtam olyan hangosan, hogy csak ők hallják. A házra mutattam.

Mind a hárman megtorpantak. A lány hátranézett. Pár pillanat és a katonák látótávolságba érnek.

A legkisebb fiú, aki ekkor előttem állt és így kiderült, hogy még ő is magasabb nálam egy fél fejjel, elindult, de nem a ház felé.

- Ha nem találják meg a nyomainkat, átkutatják a házakat – mondta kimért nyugodt hangon.

- Azt hiszed, hogy erre nem gondoltam? – mire a mondat végére értem már mögöttem volt, de érzékeltem, hogy megállt. Úgy tűnik sikerült meglepnem.  A szemem sarkából láttam, hogy egyet biccent a többiek felé, majd mind a hárman a ház felé indulnak. Az ajtó éppen akkor csukódott, amikor a katonán megjelentek az utca végén.

Lehajoltam Emilyhez.

- Figyelj rám – fogtam meg a kicsi mind a két kezét. A szemében még mindig ott tükröződött a félelem. – Emily, kérnem kell tőled valamit, rendben? – egy apró bólintás volt a válasz. – Amikor megsimogatom a kezedet, mutass a hátam mögé az utcára és hangosan kérdezd meg, hogy „miért futottak azok az emberek arra olyan gyorsan?” Rendben? – a kislány bólintott egyet és a szeméből eltűnt a félelem, elhatározottság vette át a helyét.

A katonák hallótávolságon belül értek, amikor megsimogattam a kislány kezét. Emily, mint egy érdeklődő kislány a hátam mögé nézett, majd arra mutatott, pont, ahogy kértem.

- Héjj mama, azok az emberek miért futottak arra olyan gyorsan? – selypítette el egy kicsit a hangját.  Nagyon ügyes kislány. A mama szón elmosolyogtam magamban.

- Nem tudom kicsim – a fejem felett hallottam a katonák kiabálását.

- Hallottátok? Arra mentek!

- Igen, láttam is az egyiküket befordulni a sarkon. Erre.

- Mindjárt elkapjuk őket.

És hasonlók. Egy kislány szavai elegek voltak, hogy félrevezesse őket. 

- Nagyon ügyes voltál – simogattam meg Emily fejét. A kislány egy hatalmas vigyorral válaszolt.

Miután már nem hallottam a felszerelés zajait még vártam pár percet, majd az ajtóhoz léptem.

- Kijöhettek- nyitottam ki, így majdnem beleütköztem az egyikükbe. Egy lépést hátraléptem, így láttam, hogy az alacsony fiú állt az ajtóban közvetlen.

- Ez egy elég instabil terv volt – lépett ki, a többiek pedig követték.

- Egy köszönöm is elég lett volna – motyogtam.

- Hálásan köszönjük – tűrt bele a hajába a szőke fiú.

A lány mellém lépett, a kezét a fejem felé tetté és utána magához mérte. Utáltam, amikor az emberek ezt csinálják.

- Woow nézd Levi nii-san, még nálad is alacsonyabb – fordult az alacsony sráchoz, akinek így már a nevét is tudtam. Mérgesen ránéztem, és ekkor meglátta a másik furcsaságot rajtam. – A szemeid – kerekedtek el a sajátjai. Persze az ember, amikor először meglát, ez a két dolog tűnik fel neki. A szemeim színe és a magasságom. Ennyi elég is nekik, hogy megítéljenek.  De a lány ekkor olyat mondott, amire nem számítottam. – De menőek – lépett közelebb hozzám. A meglepettség kiülhetett az arcomra, mert a lány elmosolyodott. Soha senki nem mondta azt a szemeimre, hogy menőek. Azt igen, hogy ijesztőek, sátániak, nem emberiek, de jó dolgot, soha senki.

- Kérlek bocsáss meg neki – tette a lány vállára a kezét a szőke fiú. – Amúgy én Farlan vagyok. Ez a mitugrász itt Isabel, ő pedig, mint halhattad Levi – mutatott be mindenkit.

- Én Emily vagyok! – lépett elő a szoknyám takarásából a kislány. Az előbb még félt ettől a háromtól, most viszont bátorsággal az arcán lépett eléjük.

- Ez esetben szeretném neked is megköszönni Emily a segítséget – hajolt le Farman a csöppséghez.

- Nélkületek nem olyan biztos, hogy megmenekülünk – Isabel hangjában tényleg a hála jelei mutatkoztak. Levi felhorkant egyet, jelezve, hogy nem nagyon ért ezzel egyet, de a lány nem törődött vele.  – Szóval köszönjük szépen…ööö…

- Ana – segítettem ki. – A nevem Ana.

- Köszönjük Ana – vette át a szót Farman. – És örülünk, hogy megismerhetünk.

- Úgy hiszem, részemről a szerencse – mosolyodtam el, ki tudja miért.

A kórház kanapéján fekve találtam magamat.  Kint már régen lement a Nap. Az emlékek, amiket nem olyan rég száműztem, most feltörtek és még álmomba is kísértettek. Miért? Miért kell nekem arról a napról álmodnom, amikor megismerkedtem azzal a hárommal? Ha aznap nem arra indulok el Emilyvel, hanem egy utcával előbb fordulok be, az életem nem úgy alakult volna, mint most. Ha visszautazhatnák az időben… Ezen eltöprengtem egy kicsit. Ha tényleg megtehetném, talán megváltoztathatnám a sorsomat? Vagy, ami nagyobb kérdés, meg akarnám változtatni? Az összes rosszemlék között, amiket száműztem az agyam egy olyan részébe, ahol soha nem keresném, ott voltak a szépek is. A boldog pillanatok, amiket együtt töltöttünk, amiket a rosszemlékekkel együtt megpróbáltam elzárni.

Felültem a kanapán. A szemem sarkából mozgolódásra lettem figyelmes. Kelsey éppen becsukta a könyvet, amit olvasott.

- Az egész kórházban rólad beszéltek… Te tényleg zseniális vagy – suttogta ámulattal a hangjában.

- Hogy van? – még én is meglepődtem az érzelemmentes hangomon.  Kelsey lesütötte a szemeit.

- Életben van, és Ana másnak nem sikerült volna – felálltam és a barátnőm is így tett.

- Remek – suttogtam még mindig érzelmek nélkül. Elindultam az ajtó felé, amikor a lány utánam szólt.

- Ana, várj. Az igazgató keres.

Nem kérdeztem, hogy mit keres ilyenkor bent, vagy, hogy mit akar tőlem. Egyszerűen csak irányt változtattam és elindultam az iroda felé. Kelsey nem követett. Tudta jól, hogy most egyedül akarok lenni.

Nem kopogtam az ajtón, csak kinyitottam és beléptem. Félhomály uralkodott bent, de még így is ki tudtam venni, hogy a szobában két alak volt. Az igazgató az íróasztala mögött ült, a másik személy háttal állt. Nálam jóval magasabb volt. Szemmel láthatólag egy beszélgetést zavartam meg.

- Áhh Ana, gyere beljebb – intett az igazgató. Nem tettem.

- Mit szeretne? – kérdeztem hűvös hangon. Én leginkább hazamenni.  De nem kaptam választ. Ehelyett az eddig háttal álló személy megfordult, így már ki tudtam venni az arcát.

A mai nap másodszor futott rajtam végig a hideg. Először, amikor megláttam Levit, és most, hogy Erwin Smith szemébe néztem vissza.

Ha lett volna még bennem érzelem, akkor az tuti elpárolgott volna ebben a másodpercben. A szemeim összeszűkültek, a kezem ökölbe szorult.

- Rég találkoztunk, Ana – mosolygott rám Erwin, mintha régi barátok lennénk.

Nem törődtem semmivel. Ma már úgy is elég szabályt szegtem meg, még egy már mit sem számít. Sarkon fordultam és gyorsan kiléptem a szobából, magam mögött becsapva az ajtót. Futva indultam el a kijárat felé. Nem érdekelt, hogy az igazgató kiabált utánam, nem érdekelt Kelsey kérdésre nyíló szája. Semmi sem érdekelt. Meg sem álltam hazáig. Beviharoztam a lakásomba , a lépcsőfokokat kettesével véve felszaladtam a szobámig. Ott az ágyamba borultam, úgy ahogy voltam, ruhástul. És oly sok év után most először engedtem utat a könnyeimnek. Patakokban folyt végig a víz az arcomon. Az éveken át visszafojtott emlékek, érzelmek most feltörtek.

Egészen addig sírtam, még el nem aludtam. 

Prológus

-  Ana nővérkém! – futott felém a folyosón kiabálva az alig ötéves Doi. A lábán lévő kötések ugyan még árulkodtak a pár hete szerzett sebéről, de a mozgása és az arcán lévő vigyor elárulta, hogy már kutya baja sincs.  Elém ért és kinyújtotta a két kezét, hogy vegyem fel.  Én viszont ehelyett leguggoltam, és így egy vonalba került a fejünk.

- Még pihentetni kéne a lábadat – dorgáltam meg. A kisfiú kedvét ez azonban nem szegte, talán még az előzőnél is nagyobb vigyorral az arcán két kezét kinyújtva rám vetette magát.  Karjait a nyakam köré fonta és a teljes testével nekem dőlt. Az utolsó pillanatban sikerült hátratennem a kezemet, így nem estünk el mind a ketten.

- Héj, héj, hé – nevettem fel, majd az egyensúlyomat visszanyerve kezeimmel megfogtam Doit és vele együtt felálltam.  A kisfiú a vállamra hajtotta a fejét és ásítás hagyta el az előbb még mosolygós száját.  – Gyere, visszaviszlek a szobádba – mondtam kedvesen neki, közben elindultam a kórház hosszú folyosóján.

- De ott unalmas – dörzsölte meg a szemeit Doi. Meg tudtam érteni…  A kórház szobái egytől egyik tényleg  unalmasak voltak. Mindegyik ugyanúgy nézett ki. Egy kisgyermek számára semmi érdekes nem volt bennük.

- Most pihensz egy kicsit és majd később benézek hozzád, rendben? – kérdeztem tőle.

- De nem vagyok fáradt! – ásított egyet, amitől persze a kijelentése értelmet vesztett.

Már a folyosó vége felé voltam, amikor megálltam egy ajtó előtt. Ez volt Doi szobája. Kinyitottam és a pöttömöt letettem az ágyra.

-  Azért az én kedvemért aludj egy kicsit – simogattam meg a fejét, mire ő csak bólintott. Bebújt az ágyba én pedig betakartam. Mire kiléptem az ajtón, már el is aludt.

A kisfiú felbukkanása előtt az egyik betegemhez tartottam, aki egy emelettel lejjebb volt.  Épp a lépcsőn mentem le, mikor összefutottam Brandel. Ápoló volt, akárcsak én, mégis valahogy sosem szívleltük a másikat.

-  Már megint annál a vakarcsnál voltál ugye? – állt meg előttem.  Egy lépcsőfokkal lejjebb volt, de még így is felfelé kellett fordítanom a fejemet, ha a szemébe akartam nézni. A fenébe az alacsonyságommal…Meg sem várta a választ, folytatta is. – Komolyan Ana, tudnod kéne, hol a helyed.  És, hogy hova is vagy beosztva…

Feljebb léptem egyet a lépcsőn, így a szemébe tudtam nézni. A pillantásunk összeért, de rögtön el is kapta a fejét és zavartan inkább a falakat kezdte el nézni.

- Neked meg a saját problémáiddal kéne foglalkoznod! – léptem egyet oldalra és kikerülve otthagytam. Önelégült mosoly jelent meg az arcomon. Ez általában beválik. Mivel a két szemem teljesen különböző színű, a legtöbb ember zavarban lesz, ha összeér a tekintetünk.  És ez Brandnél is így szokott lenni. Egy apró pillantás és már is jobban érdekli a kórház fala, mint én.

Ahogy leértem az emeletre nem megszokott tömeggel találtam szembe magamat.  Ápolók és sérült katonák voltak mindenfele.  Ez utóbbiak egyenruháján egytől egyik a szabadság szárnyai voltak. Felderítők…

-  Ana! – hallottam a nevemet valahonnan. Hamar meg is találtam a hanghoz tartozó alakot is.  A barátnőm, Kelsey termett mellettem.  Átlag magas volt, szóval egy olyan jó 20 centivel nagyobb nálam. Hosszú barna haját, amit általában kibontva hordott, most összefogta.

- A felderítők visszatértek – állapítottam meg az egyértelmű tényt. Majd már indultam is az egyik sérült katona felé.  Barátnőm a nyomomba volt.

- Igen – válaszolt a fel nem tett kérdésre.  Végignéztem a folyosón. Csak olyan katonákat láttam, akik alig sérültek meg. Egy kötés a legtöbbjüknek bőven elég lett volna.

- Hol vannak a többiek? – súgtam oda Kelseynek és reméltem, hogy megérti a komolyabban sérülteket értem többiek alatt.

A barátnőm megértette.

- Még csak ők is nem olyan rég érkeztek.  Gondolom a többieket – nyomta meg ezt a szót – csak ezután hozzák.  Készülj fel, ha vannak súlyos sérültek, téged hívnak be elsőnek ápolni!

Elengedtem a fülem mellett Kelsey dicsérő szavait.  Letérdeltem az egyik katona mellé, még a barátnőm a másik oldalán foglalt helyet.  Több helyen is zúzódások voltak a testén és a vállát feltűnően szorította a másik kezével. Kelsey megkérdezte a nevét, a katona pedig válaszolt.

- Rendben Lies  - ismételtem meg a nevét, megpróbálva a legtöbb kedvességet a hangomba ölteni. – Ő itt Kelsey Kies, én pedig Ana Flubster vagyok. Segíteni fogunk magán. Szabad lesz? – tettem a kezemet a vállát szorongató kezére. Ő lassan elengedte.  Egy pillantás elég volt, hogy meglássam, nem súlyos. Kiugrott a válla, ami nagyon fájhat, de egy jól irányzott rántással helyre lehet tenni.  Nem úgy, mint a katona szemében lévő félelmet.  Az talán soha sem fog onnan eltűnni.

Éppen mondani akartam valamit, amitől megnyugszik, de a főbejárati ajtó hangos csattanása belém fojtotta a szót.  Négy ápoló jelent meg és egy hordágyon egy fiút vittek be az orvosi szobák egyikébe. Csak egy pillanatra láttam őket, amíg a folyosó előtt elhaladtak tovább a következőre. De ez az egy pillanat is elég volt.

Megdermedve ültem és néztem azt a pontot, ahol az előbb a hordágy eltűnt.  Kelsey megrázta a vállamat, és mikor a szemébe néztem, láttam, hogy nem először próbál meg velem kommunikáció teremteni.

-  Bocs! – motyogtam. – Őt rád bízom – álltam fel, ezzel megszegve a saját magamnak felállított első szabályt, miszerint beteget nem hagyunk ott.  A barátnőm éppen kérdésre nyitotta a száját, de túl lassú volt. Én már az orvosi szobák felé futottam.

Szemei előtt csak a fiú teste lebegett. Annyi év telt el azóta, hogy utoljára láttam… Néhány emlék kúszott fel az agyamba, de nem a nosztalgiázásnak volt itt az ideje. Gyorsan száműztem őket egy eldugott részre.

Meg sem álltam az orvosi szobáig, az ajtón is úgy száguldottam be, mint egy őrült. A bent lévő ápolók riadtan kapták fel a fejüket. A főorvos mellé léptem, majd ellentmondás nem tűrő hangon szólaltam meg.

- Őt én kezelem! – az orvos éppen ellenkezésre nyitotta volna a száját. Egy kórházban nem lehetett megtenni, amit én csináltam most. Nem azt ápoltuk, akit akartunk, hanem akihez be lettünk osztva.  A főorvos azonban egy pillanattal később becsukta a száját és ellépett az ágy mellől.

- Azt hallottam csodákra vagy képes. Itt szükség lesz erre… - állt be az asszisztensek mellé.  Egy tized másodpercnyi idő kellett, hogy felmérjem a helyzetet. A fiú ájultan feküdt, a testén rengetek nyílt seb volt.  Minimum az egyik keze és több bordája eltört. A légzése veszélyesen lassú volt.  Az élete másodperceken múlott.

Egy szikét vettem a kezembe és elkezdtem utasításokat osztogatni a többieknek.

- Ha meg mersz halni… - motyogtam a fiúnak, annak ellenére, hogy nem hallhatta.  – Esküszöm, megtalálom a módját, hogy visszahozzalak, és én magam fojtalak meg! Remélem érthető voltam Levi!