*Évekkel előbb*
Emberekkel megtömött terembe
léptünk be. A felénk forduló undorral megtelt arcok egyértelműen elmondták,
hogy tudja az összes bent lévő, kik is vagyunk. Vagyis, hogy Levi-ék kik. Csak
remélni tudtam, hogy az én származásomról nem sejtenek semmit és egy kalap alá
vesznek a többiekkel. Az ismeretlen arcokkal szembe megálltunk.
- Figyelem minden csapat!
Mától fogva az itt álló négy ember az egységünk tagja lesz, és ők a mi
oldalunkon fognak harcolni! Ti négyen! – fordult felénk a parancsnok. –
Mutatkozzatok be szépen a többieknek! – adta át a szót nekünk. Pár másodpercig
csendben maradunk. Mind a négyen tudtuk, hogy ki is fogja elkezdeni a
bemutatkozást.
- Levi – mondta ki a fiú a
nevét olyan nem törődőm arccal, amitől még nekem is hideg futkosott a hátamon.
Kíváncsi lennék, hogy a velünk szemben állok mit is gondoltak róla.
- Isabel Magnolia! Örülök a
találkozásnak! – hasított a levegőbe Isabel hangja. A lány egy széles mosollyal
zárta mondandóját.
- Farlan Church vagyok!
Helló! – vette át a szót Farlan. Végül én zártam a sort.
- Ana-nak hívnak! Örülök,
hogy megismerhetlek titeket! – úgy gondoltam, jobb, ha a családnevemet nem
mondom ki. Az sok mindenre rávilágítaná az ittenieket.
Az undorral megtelt arcok
hirtelen bosszússá formálódtak. A parancsnok elmondta, hogy Flagon szakaszába
lettünk beosztva. A szakaszvezető arcát
nézve nem éppen repesett az örömtől. És, ahogy Levi-re néztem, ez róla is
elmondható volt.
- Ana! – ugrott a nyakamba
Isabel, amikor kiléptünk a terem ajtaján. Flagon vezetésével elindultunk a szobáink
felé. Nem együtt érkeztünk, és csak a bemutatkozásunk előtt pár perccel
találkoztam velük, így nem volt alkalmam köszönni nekik.
- Elkéstél – nézett rám
fagyos tekintettel Levi. Huh… valakinek nincs jó kedve…Bár szó, mi szó, igaza
volt… De Levit ismerve, jobb volt, hogy nem kezdetem el magyarázkodni, miért
érkeztem 10 perccel később a megbeszélt időponthoz képest.
- Ezekben a kaszárnyákban
lesztek elszállásolva – szakított minket félbe a szakaszvezető. Bevezetett egy
hosszú, emeletes ágyakkal teli szobába. A fekvőhelyek között alig volt hely.
Gyorsan összeszámoltam, hányan is férnek el. Húszan laktak egy szobába.
- Már így is rengetek ember
van itt… - mondta ki Flagon, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- Rohadt jó! Ezek szerint
mindannyian egy terembe fogunk aludni? – Isabel csillogó szemekkel nézett
körbe. Gondoltam mielőbb felvilágosítom szegényt, annál jobb, de a
szakaszvezető beelőzött.
- Nem, a nőknek külön
hálóterme van.
Persze Isabelnek több se
kellett. Hangosan nyilvánította ki nemtetszését.
- Hé, nyugi, mi együtt
leszünk! – karoltam át. Ettől egy kicsit megnyugodott.
A szoba végében volt a fiúk
ágya. Levi felnyúlt a két fa érintkezéséhez, és amikor visszahúzta a keze tele
volt porral. Ez rossz jelnek bizonyult.
- Mivel a föld alatt éltetek,
biztos természetes nektek, hogy mocsokban fetrengjetek, de itt elvárás, hogy
tisztaságot tartsatok! Megértettétek? – Flagon pont beletalált abba, hogy mit
nem kéne mondania. Farlan és én viszonylag hamar reagáltunk, de Levit nem
tudtuk megelőzni.
- Mi a fasz? Ne merj még
egyszer ilyet mondani te rohadék! – lépett a szakaszvezető elé. Én álltam a
legközelebb hozzá.
- Levi! – fogtam meg a
csuklóját.
- Te kis… Miféle viselkedés
ez? Elfelejtetted, hogy a feljebbvalód vagyok? – ha szemmel ölni lehetett
volna, Flagon már rég holtan heverne valahol…
- Semmi baj! Ne aggódjon
szakaszvezető… izé uram. Megígérjük, hogy tisztaságot tartunk! – lépett
kettőjük közé Farlan.
Levi csalódottságára és a mi
megnyugvásunkra, Flagon, miután kiadta, hogy minél előbb legyünk az
edzőpályánál, bosszúsan elment.
Amint kilépett az ajtón, a
hangulat gyorsan megváltozott bent. Farlan dühösen fordult Levi felé.
- Nem megmondtam, hogy ne
csinálj jelentet?
- Te is hallhattad mit
mondott az a faszfej…
- Nem kezdhetsz verekedni
mindenkivel, aki beszól neked! Itt fent nem… - szálltam be a vitájukba.
- Ugyan kérlek.. Csak úgy
bánok vele, ahogy ő is velem, és, ha továbbra is így viselkedik…. Meglátjuk ki
húzza a rövidebbet – bár már elég régóta nem tartottam ijesztőnek Levi-t,
amikor másokat fenyegetett meg, legszívesebben elbújtam volna olyan helyre,
ahol soha nem talál meg.
- Ne feledd, miért vagyunk
itt! Meg kell találnunk azokat az iratokat, addig jobb lenne, ha nem keltenél
gyanút! – próbálta Farlan ész érvekkel meggyőzni Levi-t.
- A francba Farlan! Hagyd már
békén a bátyust! – Isabel közben felmászott az emeletes ágy tetejére és onnan
dirigált. A nyakamat tettem volna rá, hogy fogalma sincs, miről is beszélünk.
- Az ostobáknak, kuss! –
szólt vissza Farlan. Úgy látszik ő is a arra a következtetésre jutott, mint én.
- Kit neveztél ostobának? –
kiabált rá a lány.
- Isabel nyugi, Farlan nem úgy értette… - próbáltam menteni a helyzetet.
- Isabel akkor mennyi 18+22?
–grimaszolt Farlan. Bosszúsan néztem rá... Komolyan direkt provokálni kell
szegény lányt?
- Izé 8 meg 2 az.. – próbált
az ujján számolni. Egyszer a fejembe vettem, hogy megtanítom számolni, de egy három éves kislány jobb tanítvány, mint Isabel. Ha őt valami
nem érdekelte, akkor arról nem is kellett tudnia. És a számok világa teljesen
hidegen hagyta.
- 40 Butus – simogatta
meg Levi a lány fejét.
- Még a bátyus szerint is
ostoba vagyok… - csüggedt el Isabel.
- Héj, ahhoz, hogy túléljük
ezt az egész rohadt mizériát, semmi szükség az összeadásra! Max arra, hogy
számolod, hány titánt öltél meg, az meg megy – kacsintottam a lányra.
- Hé Farlan! A terved szerint
a szöszi csapatába kellett volna kerülnünk, nem? – váltott témát Levi.
- De, de a lényeg, hogy bent
vagyunk… Már csak meg kell találni a papírokat, az expedíció elindulása előtt…
- és persze ott volt a másik feladatuk is, amit Farlan nem mondott ki hangosan…
- És meg kell szabadulnunk
Erwintől… - fejezte be a mondatot Levi.
- Figyelj, Levi tudom, mit
érzel…. – azonban a másik fiú közbevágott.
- Nem, te figyelj, a te
terved szerint haladunk, de én ölöm meg. Világos voltam?
- Rendben… te ölöd meg – adta
be a derekát Farlan.
- De addig is… - mindannyian
árgus szemekkel figyeltük, hogy Levi mit is akar még mondani. – Takarítsunk ki
az ágy környékén!
- Hogy mi? – Isabel
hitetlenül nézett a fiúra.
- Komolyan most kell ezt? –
néztem rá unott szemekkel.
- Úgy hiszem, ti mondtátok,
hogy ne csináljak felfordulást, vagy tévedek? – fojtotta belénk az ellenkezést
Levi.
*
* *
Isabellel úgy gondoltuk, hogy
mielőtt lemegyünk az edzőpályára, még megnézzük a mi szobánkat is. Így külön
váltunk a fiúktól és egy kis eligazításnak hála -, ami nem éppen volt mondható
szívélyesnek- meg is találtuk a női részleget. A szobába belépve ugyanaz az
elrendezés fogadott, mint az előző helyiségben. Ágyakkal telezsúfolt, hosszú
szoba, ami eléggé hely hiánnyal küzdött. Egy különbséggel. A fiúk szobája üres
volt, feltehetőleg mindenki lent edzett. Itt viszont hat szempár fordult
felénk, amint kinyitottuk az ajtót, és egy kicsit beljebb léptünk. Ha ezt
tudom, biztosan nem egyezem bele, hogy idejöjjünk. Ha Isabel nem lett volna
mellettem, tuti visszafordulok és kimegyek, ő azonban nem zavartatva magát,
elment mellettem, és beállt a lányok által alkotott félkör közepébe.
- Sziasztok! Ezentúl mi is
itt fogunk lakni. Melyikek a mi ágyunk? – kérdezte hangosan a barátnőm. Az
egyik lány felemelte a kezét és a szoba végén lévő ágyra mutatott. Isabel
elindult arra, de „új barátnőink” egyike útját állta. Jó magas lány volt, még
egy átlagos emberhez képest is, rövid fekete hajjal. Az arcvonásai kemények és
kifejezetten ellenségesek voltak.
- Szóval ti vagytok a lenti
söpredékek – nézett először Isabelre, majd rám kimérten. Fekete szeme szinte
villámokat szórt. A többi lány egy lépést hátrált. Szóval ez a magas lány volt
a „vezetőjük”. Mindig van egy valaki, aki irányítja a többieket.
- Ti pedig azok, akik nem
voltak elég jók, így olyan „lenti söpredékeket” kellett hívni, mint mi. Ha nem
tévedek – még mindig az ajtóban álltam. Keresztbefontam magam előtt a kezeimet
és lazán nekitámaszkodtam az ajtófélfának. Bár egy felállított elvem volt, hogy
megpróbálok kedves lenni mindenkivel, ezzel talán kompenzálhatjuk, Levi
modorát, illetve azt, hogy honnan is jöttünk. De ez a lány kifejezetten
irritált.
- Csak arra tudok gondolni,
hogy csalinak hívtak ide, kislány – köpte felém a szavakat Mrs Magas.
- Lenyűgöző tehetséged van
tippelni – forgattam a szemeimet. – Csak vigyázz, nehogy ezek a „csalik” jobbak
legyenek, mint te. Az elég csúnya foltot ejtene a neveden… - Isabel felnevetett. Mind a ketten tudtuk,
hogy mire is értettem ezt. Erwin Smith nem véletlen jött le saját maga, hogy a
többieket felkérje, csatlakozzanak. Mind Isabel, Farlan és Levi a polgári őrség
felett álltak tudásban. Bár én nem tartoztam ebbe a csapatba, amit tudtak,
nekem is megtanítottak.
- Vigyázz miket mondasz
kislány! Ne feledd kikkel is alszol egy szobába. Én a helyedben nem haragítanám
magamra ezeket az illetőket – próbált visszavágni Mrs Magas.
- Ha a helyedben lennék,
gondolkoznék – erre kaptam egy csúnya grimasz. Bár feltehetőleg ijesztőnek
szánta, én Levi arcvonásain edzettem az idegeimet. Hozzá képest inkább vicces, mint ijesztő volt.
Láttam a szemén, hogy közbe akar vágni, így gyorsan folytattam. – Nem véletlen
hívtak ide. Ha egy icipicit bele gondolsz rá kell jönnöd, lehet fontosak
vagyunk.
- Hidd el, a fontos
személyekkel is történhetnek balesetek… - Mrs Magas alattvalói felnevettek.
- Fenyegetni próbálsz? Ez
aranyos… - váltottam mézes-mázas hangra. – Ne feledd, a földalatti városban
senki nem alszik mélyen, ott bármikor történhet bármi, mindig készenlétben kell
állni. Bezzeg itt fent, mindenki úgy alszik, mintha leütötték volna, mert
biztonságban érzik magukat. Én a helyedben átgondolnám ezt a fenyegetést!
Isabel gyere, már várnak lent – léptem ki a szobából. A barátnőm becsukta maga
mögött az ajtót, és még éppen hallottam, ahogy Mrs Magas elkáromkodja magát.
- Huh… Hallod Ana, a bátyus
rossz hatással van rád… Eléggé ijesztő tudsz lenni, ha másokat szólsz le… - ért
utol Isabel. – Amúgy – váltott hangnemet. – Miért mondtad, hogy te is a
földalatti városból jöttél?
- Ha elmondanám, hogy egy
nemes családból származok, azzal több lavinát is elindítanék. Egyrészt rögtön
arra a következtetésre jutnának, hogy, ha az ember jó helyre születik, bármit
megkap, amikor csak akar. Még akkor is, ha ez a felderítőkhöz való csatlakozás.
Amiben persze igazuk is lenne… - sóhajtottam.
- Ez nem igaz… Apád csak
azért intézte el, mert így távol tarthat téged – karolta át a nyakamat a
barátnőm. Bár vigasztalni próbált, nem éppen jött össze, de díjaztam
próbálkozását.
- A másik indok pedig, ha
tudnák, külön kezelnének minket, és Isabel, mióta ismerlek titeket, inkább
tartozom hozzátok, mint a fentiekhez – kacsintottam rá.
- Ez az indok jobban tetszik
– nevetett fel.
Pár perc késéssel végül
megérkeztünk az edzőpályára.
*
* *
A hideg falnak nekidőlve
figyeltem a folyosót. Farlan éppen Erwin szobáját kutatta át, hátha megtalálja
az iratokat, amelyek az itt élést biztosították hármójuk számára. A megbízójuk csak ezt a két feladatot adta ki
nekik. Az irat megsemmisítése és gondoskodás a gazdájáról. Tehát Erwinről… És a
gondoskodás mind a megbízójuk, mind Levi-nak ugyan azt jelentette. Meg kellett
ölni őt.
Mi hárman figyeltük a
folyosókat, nehogy Erwin váratlanul meglepje a szobájában lévő Farlant. Vagyis
sokkal inkább Levi és Isabel figyelte. Ugyanis a szobát csak egyféleképpen
lehetett megközelíteni. Tehát, ha Erwin el is menne mellettem, Levi-ék még
mindig tudják figyelmeztetni Farlant, akinek lesz ideje elmenekülni.
Az őrhelyemet elhagyva
végigsétáltam a folyosón, amit éppen „őriztem”. Egy nagy ajtó előtt megálltam.
Bent hordágyak és mindenféle eszközök voltak. Egy betegszoba, viszont egy lélek
sem volt közel s távol.
Mióta Levi-ékat ismertem,
viszonylag kevesebb időt töltöttem az orvoslással, mint előtte. Nem olyan
távolról hangokat hallottam így gyorsan visszatértem az őrhelyemhez. De nem
Erwin akart visszatérni a szobájába. A folyosó végén két lány jelent meg. Az
egyikőjük a „legkedvesebb” új feketehajú magas barátnőm volt. A másik lányt
támogatta a betegszoba felé. A lánynak egy viszonylag hosszabb vágás volt a
vállától a mellkasáig. A vérmennyiségből megállapítva, ami a ruháján éktelenkedett,
nem éppen egy felszíni sebről volt szó. Ez annál mélyebb kellett, hogy legyen.
A betegszoba ajtaja mögött eltűntek.
Magam sem tudom miért, de
ismét elhagytam az őrhelyemet és utánuk mentem.
- Bekötözzük, és nem
hamarosan nem lesz semmi baja – hallottam az ajtó mögül. Amennyit láttam abból
a sebből, egyértelmű volt, hogy egy bekötözés nem sokat segít… A fene a
kedvességemet… Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Nem értem egy betegszobába
miért nincs egy orvos sem, de a két lány kivételével még mindig kihalt volt a
helyiség.
- Mi akarsz? – fordult felém
a feketehajú lány. A másik egy széken ült és levette pólóját, így láthatóvá
téve a sebet. Lehunytam a szememet és sóhajtottam…
- Segíteni – léptem egy
lépést feléjük. A megismerkedésünk nem éppen volt mondható barátinak, így nem
is csoda, hogy úgy reagált erre, ahogy.
- Kösz nem… Tűnés! – fordult
vissza barátnőjéhez.
- Hát jó, ha te ki tudod
egyedül is tisztítani azt a sebet, utána pedig összevarrni, akkor hajrá. De ne
kösd be így… ez nem egy karcolás… - vontam vállat. A fekete hajú lány felém
fordult. Reméltem, hogy sikerült meggyőznöm.
- Engedd neki, hogy segítsen
Carla – ha egy cseppnyivel is kevesebb büszkeség van bennem, ijedtemben
hátraugrok egyet, amikor magam mögül meghallottam egy új hangot. Hátranéztem,
és ki állt mögöttem? Erwin Smith… pont, akit figyelnem kellett volna, nehogy a
szobája felé vegye az irányt…
És nem mellékesen a kevés
emberek egyike volt, aki elég sok mindent tudott rólam. Tudta, hogy nemesi
családból származok, és azt is, hogy Levi-ékkal szoros barátságban állok, de
csak napi pár órát töltöttem lent velük. Gondolom innen azt is kitalálta, hogy
miattuk csatlakoztam a felderítőkhöz. Pár nappal azelőtt, hogy ideérkeztem
volna egy hosszas beszélgetést folytattam le vele, amiben meséltem neki a lenti
napjaimról. És ezekbe a mesékbe beletartozott az orvoslási szenvedélyem is.
A feketehajú lány - mint most
megtudtam, Carla – katonásan, de ellenszenvvel az arcán arrébb állt
barátnőjétől. Erwin felé fordultam és felhúztam az egyik szemöldökömet, mint
egy kérdés gyanánt. Ő vállat vont.
- Jelen pillanatban az összes
orvos házon kívül van. Nagy segítség lenne most a tudásod – felelte. Egy
gyógyító sem volt itt? Ez érdekes… Azonban úgy gondoltam, itt a lehetőség
kiköszörülni a csorbát Carlánál… És feltartani egy kicsit Erwint. Na jó, ez
utóbbi erősebb indok volt.
- Hát hogyne uram! – indultam
el a lány felé. – De kéne egy kis segítség
- vetettem még hátra. Persze csukott szemmel is el tudtam látni azt a
sebet, de így sikerült pár percig Erwint még magam mellett tartanom… Így talán
Farlanak volt elég ideje, hogy megtalálja azokat a nyomorult papírokat.
*
* *
Pár nappal később, az expedíció előtti napon
- Héjj Ana! Mikor intézed már
el, hogy kettesben maradjak Levi-al? Édes, kedves barátosném? – karolt át
Carla. Vagyis inkább majdnem megfojtott. Minél több időt töltök ezzel a
lánnyal, annál inkább szeretném megfojtani egy kis kanál vízben… Miután segítettem a barátnőjének, egy-egy
megjegyzés kivételével békén hagyott minket. Aztán valamilyen furcsa szenvedély
lobbant fel benne Levi iránt… Ezzel a csajjal valami nagyon nincs rendben. A
legtöbb ember menekülne Levi elől a Föld másik végébe. De nem, ő minden áron
kettesben akart maradni vele. Bár arra nem hiszem, hogy gondolt, hogy
valószínű, ezt a kis találkozást nem élné túl... Kezdtem visszasírni azt az
időszakot, amikor megismerkedtem Carlával. Akkor még jobban elviselhető volt,
mint most…
- Ugye tudod, hogy egy idióta
vagy? – mondtam ki hangosan. Körbepásztáztam a szobát. Isabelnek nyoma sem
volt… Hova a fenébe tűnt?
- Naaaa most miért csinálod
ezt? Csak azért mert ő alacsony én meg magas? – állt közém és a menekülést
nyújtó ajtó közé. – Szerintem pont ez teszi olyan cukivá!
A szememet forgattam. Igen,
biztos, hogy kattos a csaj. Hisz Levi-t és a „cuki” szót csak akkor használtam
volna egy mondatban, ha az ellentétekről mesélek. Átbújtam Carla keze alatt.
Néha jó, ha az ember viszonylag kicsi. Könnyen talál menekülő utat.
- És mi a helyzet Farlannal?
Naaa mesélj! – állta utamat a következő akadály. Nevezetesen Carla egyik
legjobb barátnője Aya. Tipikus csajok… Néha tényleg azt gondolom, hogy csak a
fiúk miatt csatlakoztak a felderítőkhöz…
- Aya... kérlek ne fárassz,
engedj ki! – Isabel, ha megtalállak, kitekertem a nyakadat… Hol vagy ilyenkor?
- Megvan… Tudom, miért
viselkedsz így! Mind a kettőt szereted ugye? Magadnak akarod őket mi? – állt
Carla Aya mellé. Leesett az állam. Bár voltak fura következtetéseik a pár nap
alatt, mióta ismertem őket, ez vitte a pálmát mind közül.
- Ti tiszta hülyék vagytok!
- Szóval nem is tagadod? –
sütött a gyűlölet és a féltékenység Ayáról. Úgy éreztem, itt az ideje ezt a
beszélgetést berekeszteni, így egy apró rést kihasználva elsisszoltam Carláék
mellett és sikerült elérnem az ajtót.
- Jó, rendben! Ezt
megjegyeztük Ana! Hogy te egy mekkora… - de pont nem hallottam a mondat végét,
mivel kiléptem a szobából, és rájuk csuktam az ajtót.
- Hogy ezek mekkora idióták –
sóhajtottam, csak magamnak. Azonban a folyosón nem voltam egyedül.
- Ezt már akkor is tudtad,
amikor először találkoztál velük, mégis segítettél az egyiknek – sétált el
mellettem Levi. Egész nap külön edzettünk, így felüdülés volt végre egy ismerős
arcot látni.
- Valahogy fel kellett
tartani Erwint – zárkóztam fel mellé.
- Nem ezért csináltad, és ezt
mind a ketten tudjuk… - sóhajtott egyet. Egy ideig csöndben sétáltunk egymás
mellett. Fogalmam sem volt, merre megyünk, csak követtem. A gondolataim máshol
jártak… Mióta az eszemet tudom, Levi mindig eltalálta, ha nem mondtam igazat
valamiben… És félig meddig most is így volt. Igen, Erwint sikerült feltartanom,
de, amikor először ajánlottam fel a segítségemet Carláéknak, Erwin nem volt a
szobában. Csak segíteni akartam.
- Hogy csinálod? – kérdeztem
végül. – Mármint, hogy… Áhh hagyjuk, mindegy – Levi elmosolyodott.
- Az arcodra van írva, ha
hazudsz – vont vállat. Szóval sikerült megértenie mit akartam kinyögni. - Te
nem olyan vagy, mint mi – tette hozzá pár perc múlva. Ettől a mondattól
megtorpantam. Ezt mégis, hogy értette? Két lépéssel arrébb ő is megállt, és
hátrafordult.
- Mi? – néztem rá tág szemekkel.
- Ne nézz rám így… Úgy nézel
ki, mint egy értelmi fogyatékos… Csak arra értettem, hogy te mások biztonságát
mindig is sokkal előrébb helyezted, mint mi.
- És ez azért baj, mert? –
értetlenkedtem. Levi közben elindult, így kénytelen voltam utána menni. Mikor
mellé értem, válaszolt.
- Mi lent megtanultuk, hogy
csak az egyén számít. Neked túl kell élned, még akkor is, ha másoknak ez nem
sikerül. Vagy esetleg mások kára árán. Magadon kell, hogy segíts, nem a
többieken - egy hosszú csigalépcső aljára értünk. Levi megállt, előreengedve
engem, majd folytatta. - Te nem ilyen vagy. Soha nem volt arra szükséged, hogy
magadon segíts. És még mielőtt felkapnád a vizet, tudod, hogy értem ezt. Így
mindig is szívesen voltál mások hasznára. Ha tudsz tenni valamit a másik
érdekében, megteszed, bárki is az illető – fejezte be Levi. Megálltam a lépcsőn
és hátrafordultam. Így pont egy vonalba került a szemünk.
- Még mindig nem válaszoltál…
Ez azért baj, mert?
- Farlan nem találta meg az
iratokat…
- Mondj olyat, amit nem tudok
– tettem karba a kezemet. Levi az égbe emelte a szemét.
- Következtetni – dőlt neki a
falnak. Kérdőn ránéztem, így folytatta. – Holnap részt kell vennünk azon a
rohadt expedíción. És Ana, kint kibaszott nagy óriások vannak…
- Még mindig nem értelek…
- Várj, elmagyarázom, hogy
megértsd… - bosszúsan ránéztem, de nem nagyon érdekelte őt. – Lesz, aki meghal
holnap. Lesz, akit nem fogsz tudni megmenteni. És azt akarom, hogy ne is
próbáld. Ne keverd magadat veszélybe, ha nem muszáj! – hirtelen világos lett,
mit is akar nekem mondani… Fura, de eddig nem is gondoltam a holnapra. Nem is
értettem meg, hogy holnap olyan helyre megyünk, ahol nincsenek biztonságot adó
falak. „Lesz, aki meghal” – csengtek Levi szavai a fülemben… Igen lesz, mindig
van.
Bizonyára észrevette rajtam a
félelmet, mert megpróbált barátságosabb hangra váltani. Már amennyire ő képes
volt erre.
- Ne aggódj! Vigyázok rátok.
Csak arra kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! Ha kell, magadat mentsd ne a
többieket! – egy lépést arrébb lépett és felment mellettem. Pár másodperc után
összeszedtem magamat és utána mentem. A fiú szavai kicsit megnyugtattak. A
tetőre vezetett a lépcső. Kiléptem és az éjszakában találtam magamat. Levi a
tető szélén ült.
- Tudod, azért kicsit fáj…
Farlan és te kicsit bízhatnátok jobban is bennem. Tudok magamra vigyázni! –
huppantam le mellé.
- Amikor tanítottuk neked a
3D manőver felszerelés használatát… úgy belegabalyodtál a zsinórba, hogy fél
óráig tartott, mire kiszabadítottunk – idézte fel. Na jól van… Azt mondtam, hogy
most tudok vigyázni magamra, nem azt, hogy régen is tudtam.
- Az egyszer fordult elő! –
Levi hitetlenkedve rám nézett.
- Ötször… És utána is alig… –
úgy gondoltam ezen emlékek felidézéséből elég is volt, így közbevágtam.
- Jójójó, elég lesz – nevettem
fel. – Lehet, nem vagyok olyan ügyes, mint ti, de boldogulni fogok!
- Jah már amennyire egy
hangya boldogulni tud az őt eltaposó csizmával – aú… ez fájt.
- Még egy szó, és lelöklek
innen! – nevettem, amitől persze az egész komolyságát vesztette. Levi rám
nézett és elmosolyodott.
- Ugye tudod, hogy a súlyodat
és méretedet felmérve, ez lehetetlen lenne? – az a mosoly minden pénz megért.
Amikor Levi az általa fontosnak tartott személyekkel volt körbevéve az a maszk,
amit másoknak mutatott lehullott.
- Rendben – néztem fel az
égre. – Nyertél. Nem csinálok semmi hülyeséget – ígértem meg neki.
- Végre, hogy megtaláltunk
titeket! – jelent meg Farlan mögöttünk.
- Ááá kettesben akartatok
maradni mi? – Isabel kilépett a fiú mögül. Úgy hiszem, túl sok időt tölt
Carlaék közelében…
- Idióta – mondtuk egyszerre
Levi-al. Isabelt azonban nem nagyon hatotta ez meg. Felemelte a kezét, amiben
négy üveg volt.
- Nem akarom tudni, hogy
azokat honnan szerezted – vetettem oda neki.
- Jaj nyugi már – nyomott
egyet a kezembe a barátnőm. Majd mindenki másnak is adott egyet.
Végül leült mellém, Farlan
pedig Levi másik oldalán foglalt helyet. Pár percig csendben iszogattunk és az
éjszakai eget kémleltük.
- Igaz, hogy a csillagok
körbe mennek az égen? – Isabel hangjában ámulat volt. Régen nem láthatta így az
eget.
- Igen – válaszoltam. –
Minden este máshol vannak.
- Wow.. Annyira más innen
nézni. Határtalan, nincsenek korlátai – nyújtotta ki a kezét az ég felé Isabel.
- Ha holnap kimegyünk, még
csak a Fal sem fog körbevenni minket – már olyan régóta kíváncsi voltam a Falon
túli tájra. Bár féltem, mégis menni akartam. És holnap kilépek ebbe az
ismeretlenbe.
- Héj! Kinek mi az új! –
bokszolt a vállamba a barátnőm. – Egyelőre hagy csodálkozzunk azon, hogy az ég
végtelen, utána majd jöhet a földi világ és a Fal.
- Nők – sóhajtott fel Farlan.
– Komolyan nem mutatnátok legalább egy kis komolyságot? Nem sétagaloppozni
fogunk holnap. Jobb lenne, ha komolyan vennétek.
- Ugyan Farlan! Már az is nagy szó lesz, ha Ana nem alszik el
a nyeregben… - nevetett fel Isabel. Elvesztettem az utolsó szövetségesemet.
- Még te is Isabel? – vontam
össze a szemeimet. Persze csak egy nagy mosolyt kaptam cserébe.
- Megcsináljuk, mi négyen ezt
az egész rohadt küldetést, és utána a végtelen ég alatt fogunk lakni! Soha
többé nem kell lemennünk abba a szemétkupacba. És neked sem kell hazamenned
többet Ana – hasítottak Isabel szavai a levegőbe. Igaza volt. Pár nap és
békesség lesz. Felnéztem az égre. Bár én mindennap láthattam, mégis a ma este
különleges volt. Végre itt voltak velem azok a személyek, akiket a
legfontosabbak nekem.
- Nyissátok a kaput! –
kiáltott a parancsnok másnap reggel. Az előttünk lévő vaskos kőtömbök hangosan
nyikorogva megemelkedtek, ezzel utat engedve nekünk. Mi pedig elindultunk az
ismeretlen felé. Egy olyan világ felé, ami nem nyújtott biztonságot, mégis
számunkra a békességhez vezetett.
