5. fejezet Csatlakozás

*Évekkel előbb*

- Megjöttem! – léptem be az aprócska házba. Levi, Isabel és Farlan az asztal körül ültek, bizonyára egy fontos beszélgetést szakíthattam félbe.

- Nővérkém! – ugrott fel az asztaltól Isabel, odaszaladt hozzám és jó szorosan megölelt. Majd gyorsan hangulatot váltott és durcásan rám nézett. – Merre voltál mostanság? Vagy egy hete nem láttunk!

Pontosan igazából csak öt nap volt, de inkább nem javítottam ki.

- Hát… - idegesen megigazítottam a hajamat, egész idefele úton azon gondolkoztam, hogy erre a kérdésre mit feleljek. – Volt egy kis elintézni valóm – ez az Ana! A mondat előbb kicsúszott a számon, mintsem végig gondolhattam volna. Persze erre biztos nem fogják megkérdezni, hogy mi volt az…. Majd gyorsan hozzátettem a távolmaradásom másik indokiját.  – Utána pedig a bátyáim rájöttek, hogy létezem… - nem kellett megmagyaráznom, hogy ezt a mondatot, hogyan is értem. Tudták jól, milyen a viszonyom a testvéreimmel. Még mielőtt azonban bármit is kérdezhettek volna, megelőztem őket. – És erre mi a helyzet? – választ nem kaptam, csak mind a hárman csöndben figyelték a másikat. Isabel visszaült az asztalhoz, én pedig követtem őt, és levetettem magam egy üres székre.

- Most csöndben maradunk még órákig, vagy valaki felvilágosít? – próbálkoztam megint.

Végül Farlan volt az, aki úgy gondolta, hogy valaki.

- Emlékszel még arra a furcsa emberre, aki a napokban felkeresett minket? És egy ajánlatott tett, melynek fejében lakhatást nyerünk fentre.

Bólintottam. Persze, hogy emlékeztem rá. A legutóbbi napon történt ez, amikor itt voltam. Isabel szobájából hallgattam végig. A férfi azt mondta a többieknek, hogy csatlakozniuk kell a felderítőegységbe és el kell lopniuk egy iratot, cserébe pedig állampolgárságot kapnak a fenti városban. Farlan folytatta.

- A férfi azt mondta, hogy mindegy, hogyan döntünk, az a bizonyos Erwin fel fog minket keresni és kényszeríteni fog minket, hogy csatlakozzunk a felderítőkhöz.

Erre is tisztán emlékeztem. Elég volt Levi bosszús arcára néznem, hogy tudjam, mi is történt.

- Ohh…és Erwin megkeresett titeket? – tettem fel óvatosan a kérdést. Levi keze ökölbe szorult, így megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán tudni akarom, hogy mi is történt igazából.

- Az a köcsög azt mondta, hogy, ha nem teszünk úgy, ahogy nagysága akar, akkor átad minket a rendőrségnek – köpte a fiú a szavakat. Ez a mondat arra engedett következtetni, hogy elfogták őket. És az, hogy most itt vannak, csak azt jelentheti, hogy elfogadták Erwin ajánlatát. Ami egy logikus lépés volt, már ha meg akarták szerezni Erwintől azokat a bizonyos papírokat.

- Szóval csatlakozni fogtok a felderítőkhöz… - nem kérdésnek szántam. Ez egyértelművé vált. – A helyzet az, hogy… - és itt volt az ideje, hogy eláruljam, mit is csináltam az elmúlt napokban, a bátyáim pesztrálgatásán kívül – én is csatlakozni fogok hozzájuk!

Hat megdöbbent szempár fordult felém. Még Levi dühét is sikerült eltűntetnem egy kis időre.

- Hogy m? – kezdte volna Farlan, de Isabel közbevágott.

- Ez szuperrr! – állt fel olyan nagy hévvel az asztaltól, hogy sikerült fellöknie a széket.

- Ana! – vette vissza a szót Farlan. Ő is felállt az asztaltól, de nem örömében. Dühös volt, amire számítottam is, de meg kell értenie, nem védhet meg mindig mindentől. – Van fogalmad arról, hogy ez mit is jelent?

- Hidd el, jobban tudom nálatok, hogy mit jelent ez! Én látom, hogy mi folyik ott! – látom, ahogy a felderítők feleannyian jönnek issza, mint elmentek, de ezt inkább nem mondtam ki.

- Ana! Neked van családod! Van jövőd! Mi lesz ezekkel? – fonta maga előtt össze a karjait a fiú. Az égnek emeltem a szemeimet.

- Nekem ti vagytok a családom! És nem hagyom, hogy nélkülem tegyétek kockára az életeteket! A jövőm mellettetek van!

Egészen biztos voltam benne, hogy Farlan valamivel visszavág, de nem volt rá ideje. Talán mind a ketten meglepődtünk, amikor Levi elmosolyodott és felállt az asztaltól. Farlan mellé érve, a vállára tette a kezét.

- Ne aggódj! Majd segítek neki túlélni. Különben sem kívánunk sokáig a felderítők között maradni. Elvégezzük ezt a rohadt küldetést és fent fogunk élni, mindannyian! – nyomta meg az utolsó szót.

*         *          *

- Akkor sem tetszik ez nekem – mondta vagy századszorra. A föld alatti város utcáin sétáltam hazafelé, Farlan pedig felajánlotta, hogy elkísér, ameddig tud.

- Héj! Kezdem azt hinni, hogy nem szeretnéd, hogy veletek legyek- bokszoltam bele a vállába. Erre az égnek emelte a szemeit.

- Idióta… Te is tudod, hogy nem erről van szó.

- Kérlek ne mondd el, hogy akkor miről – én magam is jól tudtam, hogy mire gondolt.

- Mi azért megyünk, mert muszáj… Neked nem az! Te előtted van egy olyan jövő, amiben nem kell félned attól, hogy esetleg megesznek…

- Mintha megkértelek volna, hogy ne mondd el – mosolyodtam el.

- Ez nem vicces Ana! Az életeddel játszol – nézett rám mérgesen.

- Szóval nektek szabad a sajátotokat kockára tenni, de én nem dönthetek afelől, hogy mit is csinálok  az enyémmel? – apró szellő suhant végig az utcán, de nekem ez is elég volt, hogy megborzongjak… Talán nem topban kéne járkálni ilyen időben… Összefontam magam előtt a kezeimet, hogy egy kicsit felmelegedjek. Ebben a pillanatban valami a vállamra helyezkedett. Farlanra néztem, aki éppen a kabátját terítette rám.

- Éppen eléggé játszol már így is az életeddel, a tüdőgyulladással például – mosolyodott el. Egy kicsit megnyugodtam. Ez a mosoly jelentette azt, hogy elfogadta ő is a döntésemet.

- Köszönöm! – mondtam mind a kabátra, mind arra, hogy végre ő is megértett.

- Viszont meg kell ígérned egy valamit! Mindig mellettünk leszel, és vigyázol magadra – próbált komoly lenni.

- Ez két dolog volt nem egy – nevettem fel. Farlan nem értékelte annyira a viccemet, így gyorsan hozzátettem. – Megígérem!

- Helyes – mosolyodott el. – Bár előre látom, hogy a másodikat megszeged és ránk marad, hogy kihúzzunk a csávából – váltott gúnyolódó hangnemre. Azt hiszem ez a büntetésem az előbbiért.

- Héj! Mégis miket feltételezel rólam! Tudok magamra vigyázni! – nevettem még mindig.

- Nem feltételezek semmit, csak ismerlek – nevetett ő is velem.

Megérkeztünk a lépcsőkhöz, amin csak én mehettem fel. Egyelőre.

- Tudom, hogy tudsz magara vigyázni – váltott komolyra Farlan. – Hiszen mi tanítottunk meg rá – ez így igaz. Nekik hála sokat megtanultam az önvédelemről. És a lelkiterroról. Levi nem éppen mondható egy kedves és aranyos tanárnak. De megtanultam használni a 3D manőver felszerelést, a kést és a saját ökleimet. Bár ezeket nem sokszor hasznosíthattam, hiszen általában nem vettem részt a „küldetéseikben”. Én voltam az a személy, aki információkkal tudott nekik szolgálni, aki kémkedett, ha kellett, de soha nem mutatkozott egy-egy bűntett esetében. Ha akartam sem tehettem meg, mivel ők hárman ellenem voltak, mivel „nekem van mit vesztenem”. Most azonban nem rázhatnak le.

Megpróbáltam levenni Farlan kabátját, de megállított.

- Majd holnap visszaadod. Gondolom fent is hideg van.

- Köszönöm – öleltem át a fiút, amitől pici pír keletkezett az arcán.

Elindultam fel a lépcsőkön, de előtte még kimondtam azt a mondatot, amire régóta vágytam, hogy elhagyja a szám.

- Találkozunk holnap, fent!