7. fejezet Egy jó barát

Ha az ember sokáig marad egyedül, olyan dolgokon kezd el gondolkozni, amikről nem akar. Pár évvel ezelőtt pont emiatt temetkeztem a munkámba. A rengetek idő, amit a kórházban töltöttem kimerített, így nem maradt energiám rágódni a múlton. Az utóbbi napokban, viszont mást se csináltam. Idegesen beletúrtam a hajamba. Ha a pár hónappal ezelőtti énem látna, ahogy napokat hagyok ki a munkából, rávágom az igazgatóra az ajtót, és másokkal üvöltözöm, biztosan szégyenteljesen bizonygatná másoknak, hogy ez biztosan nem ő.  Igaza lenne… Én nem ilyen vagyok. Ez is csak Levi hibája. Persze én is tudtam, hogy ez nem igaz. Ledőltem az ágyamra.

Tudtam, hogy nem menekülhetek előle sokáig, bár minden hozzákapcsolódó dolgot megszakítottam az életemben. Kiléptem a felderítőktől, az emlékeket eltemettem magamban mélyre, soha többé nem jártam le a földalatti városba, mégis valahogy éreztem, hogy eljön majd az a nap, amikor a sors vicces kedvében lesz, és az utjaink újra keresztezik egymást. És azt is tudtam, ha eljön ez a pillanat, boldog leszek, amint tova száll, és a feltépett sebeimet nyalogatva próbálok majd visszatérni a régi életembe. Most azonban elbizonytalanodtam, hiszen magam sem tudtam, hogy mit akarok. Levi mégis mi az istent keresett itt? Megráztam a fejemet, és megacéloztam a szívemet. Nem, amikor megláttam, hogy itt van a szobámba, eldöntöttem, hogy nem akarom tudni, hogy mégis mi fészkes fenét akar.

A gondolataimból a kopogás zaja zökkentett ki. Felültem az ágyamon, és egy másodpercig elgondolkoztam, hogy egyáltalán ki akarom-e nyitni? Azonban mielőtt eldönthettem volna, Kelsey hangja szólalt meg, feltehetően a nappaliból.

- Ha nem jössz le, én megyek fel érted! – mondta fenyegetően. Ezek szerint Levi az ajtón ment ki, és nyitva hagyta. De az ajtó zárva volt, amikor megjöttem… Mégis, hogy jutott be? Vádlón néztem a szobám ablakára.

- Ana! – Kelsey hangja közelebbről jött. Végignéztem magamon, és örömmel konstatáltam, hogy csak kicsit nézetem ki nyúzottan.

- Tudod te mennyi az idő? – léptem ki a szobámból. Próbáltam a beszélgetést rövidre, és lényegtelenre fogni.  Kelsey a legalsó lépcsőn állt, nekidőlve a korlátnak és türelmetlenül pásztázott.

- Pont annyi, hogy jól elbeszélgethessek veled – lökte el magát a korláttól. Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, elindult a konyha felé. Félve követtem, reménykedve, hogy ezt a beszélgetést rövidre zárhatjuk.

- Van fogalmad, hogy az utóbbi időben úgy viselkedsz, mintha… - itt egy kis szünetet tartott, keresve a legjobb kifejezést – Mintha egy élőhalott lennél?

Nem is tudja, hogy mennyire volt erről fogalmam. Azok után, hogy megmentettem Levit, csupa olyan dolgokat csináltam, amit előtte el sem tudtam volna képzelni. Nem is beszélve arról, hogy amikor bementem dolgozni, akkor sem voltam egy jó beszélgetőpartner. Sőt… megcsináltam, amit kellett, de semmi többet.

- Igen… - dőltem neki az ajtófélfának. – És sajnálom… ígérem, összeszedem magamat!

Kelsey lehuppant az egyik székre, miközben sötétbarna hajával kezdett el babrálni. Akárhányszor valakivel komolyabban akart beszélni, mindig egy-egy tincset csavargatott az ujjai körül. Eléggé vicces szokás volt, már, ha eltekintünk attól, hogy a lány tényleg csak akkor csinálta ezt, ha a beszélgetőpartnerének gondjait akarta szóbahozni. Ez rám nézve nem sok jót ígért. Roppant hálás voltam neki, hogy évek óta mellettem állt, mégis most legszívesebben elküldtem volna haza. Pedig sok mindent köszönhettem neki. Akkor lépett az életembe, amikor minden összedőlt körülöttem. Ő lett az egy biztos pont, ami mögé elbújva úgy éreztem, hogy a széthullott életem darabjai nem sérthetnek meg.

- Nem kell bocsánatot kérned. Mármint, teljesen megértem, én is így reagáltam volna… - sikerült a mai nap folyamán másodszorra is kizökkentenie a gondolataimból.

- Ezt mégis, hogy érted? – néztem rá kíváncsi szemekkel. A kinti expedíció után ismertem meg, és mivel soha nem beszéltem neki Isabellékról, egyáltalán nem tudhatta, hogy miért viselkedem olyan furcsán, ahogy.

- Azután kezdtél el fura dolgokat csinálni, miután behozták azt a felderítőfiút, szóval bementem hozzá, és elbeszélgettem vele – még egész biztosan folytatta volna, de közbevágtam.

- Hogy mit csináltál? – léptem egy lépéssel közelebb és csaptam az asztalra. Mivel ő ült, könnyen a szemébe tudtam nézni. Az arca meglepett volt, nem számított rá, hogy dühös leszek rá. Nem is csoda… Hiszen tényleg nem tett semmi rosszat. Vagyis nem akart tenni. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és lenyugtattam magamat. – És mit mondott? – léptem hátrébb. Szinte biztos voltam, hogy nem az igazat.

- Hogy régen elég közel álltatok egymáshoz – kezdett a barátnőm félve bele. – De történt valami, ami miatt szétváltatok, és most, hogy újra találkoztatok szeretne valamit elmondani.

Néhány pillanatig még néztem, hogy folytatja-e, de a történetnek ez volt a vége. Meglepően sok igazság volt benne, és rengetek kétértelműség. Egy mélyet sóhajtottam, és félve tettem fel a következő kérdést.

- És ezt úgy értelmezted, hogy? – néztem a menthetetlenül romantikus barátnőmre.

- Szeretők voltatok, de elhagyott, és most szeretné jóvá tenni… Vagyis a mondandójából nagyon ezt lehetett leszűrni.

Ez volt az a pillanat, amikor én is leültem Kelseyvel szembe egy székre.  Mindig is szeretette kiszínezni a történeteket, Levi pedig szinte mestere volt a másokat való félrevezetésben, szóval nem csoda, hogy a barátnőm fejében ez a gondolat született meg.

- De, ahogy elnézem… tévedtem – egy bólintással erősítettem meg Kelsey kijelentését. – Talán mégsem kellett volna elmondanom, hogy hol is laksz…

Legalább kaptam logikus választ arra, hogy Levi, honnan is tudta, hogy melyik házba kell betörnie.

- Örülnék, ha nem mondanád meg minden jött-mentnek, hogy hol hajtom álomra a fejemet – sóhajtottam.

- Igazad van… De annyira biztos voltam benne, hogy igazam van. Vagyis nem tudtam mást elképzelni, hogy miért is viselkedsz olyan furcsán, mióta megláttad azt a fiút – kapta az egyik tincsét az ujjai közé.

- Ha tudtad volna, biztos nem mondod el, hol is lakom – mondtam ki gondolkodás nélkül. Elkaptam a fejemet és inkább a falat kezdtem el tanulmányozni.  Kelsey megfogta az asztalon nyugvó kezemet.

- Nem kell zseninek lennem, hogy tudjam, nem szeretnél beszélni róla. De hallgass meg! Nem hagyhatod, hogy ez a dolog felemésszen. Nem fojthatod minden érzelmedet el. Lesz olyan pillanat, amikor már túl sok lesz. Valami történik, és az elfojtott érzések kitörnek. Elég, ha csak belegondolsz, mennyire kifordultál magadból az elmúlt napokban. Engedd meg, hogy segítsek, hogy a válladat nyomó súlyból átvegyek egy keveset – szorította meg a kezemet. Ahogy belenéztem azokba a meleg barna szemekbe, tudtam, hogy igaza van. Az emlékeimet beletettem egy ládába, és elrejtettem a gondolataim között egy olyan polcra, ahol elfeledkezhetek róluk. De ez soha nem sikerült, és most, hogy ez a láda leborult, tudtam jól, hogy soha többé nem fogom tudni visszatenni arra a bizonyos polcra.

- Csinálok teát – álltam fel. – Ez egy hosszú történet lesz.

Kelsey elmosolyodott.

 - Időm rengeteg van!

Évek óta menekültem a múltam elől. Most itt volt az ideje, hogy én magam tépjem fel a régi sebeket, és meséljek el mindent, valakinek, akiben megbíztam. Valakinek, aki mellettem volt, akkor is, amikor senki nem maradt nekem. Mert, bár ő nem tudta, de neki volt köszönhető, hogy ezek a sebek nem fájtak annyira, mint mikor megkaptam őket.  Már azzal, hogy mellettem maradt, gyógyír volt számomra.